Bátorkodom megemlékezni egy olyan elragadó személyröl, akit talán sosem ismertem. Egyutt dolgoztam vele 14 hónapig. Ö maga közel 10 éve volt a cég megbecsult tagja. Nem volt nap, mikor találkoztunk, hogy ne mosolygott volna rám, ne lett volna egy-két jó szava mindenkihez. Szakmájában elöl járt, ha élen nem is, mert hát az idö, és a napi változások a technikában kikezdik az embert. De ö derekasan helyt állt, csalódást soha nem okozott.
Mindig izgalmas perceket okozott, mikor megérkezvén a parkolóba, mintegy szertartásos óvatossággal, és teljesen lehetetlen ívben beállt egy autó, és fal közé, háromszor igazította, és még akkor sem tudott tisztességgel kiszállni, de a legkevésbé sem zavarta. Úgy volt rendjén. A gáz-telepen, aminek felugyelöje volt, lelkiismeretesen, és némi pánikkal a szemében vizsgálta a mutatókat, melyeket tulajdonképpen hibátlanul ismert, de mégis zavarták öt, mert olyan furcsán viselkednek. (a valóságban, csak a hömérséklet miatti nyomáskulönbség volt érzékelhetö.) 67. évében járva, egészségesen, és optimistán viselte az élet viszontagságait. Lekuzdötte a rákot, fekélyt. Minden nap bejárt, még akkor is, amikor hivatalosan nyaralnia kellett volna, és nyári szunetét töltötte. Pénteken mosolyogva váltunk el, és a szokásos kérdését sem felejtette el: Hvenær ætlarðu að byrja í skólanum? (mikor kezdessz az iskolában?) Megnyugtattam, h szeptemberben. Elégedett bólintással nyugtázta, és kiautózott az életemböl.
Szombat este, szívroham vitte el.
Elvesztettem egy kedves munkatársat, és izlandi segítöt, aki, ha nem is tudott róla, de mindig hitet, és kitartást adott ahhoz, h a nyelvet tanuljam, és ne csak angolul kommunikáljak.
Nyugodj Békében Ólafur Haraldsson.
Ég skal að sakna þig
Utolsó kommentek