Csak úgy, mert miért ne?

Oly sok idő telt azóta el, és mégis...Eleven, megetet, eltemet. Szempillantás az egész, és sikolya már csak egy örökkévaló univerzum kétségbeesett Echoja. Az ember élete, sorsa ugyan az, mint a legapróbb neutronnak, vagy a legnagyobb klaszternek, amit talán nem is ismerünk. Fától az erdőt, nem ismerős? A veszteség részegítő haragja, a feledésre való képtelenség, az akarásra való nem hajlandóság. Élni hajlamos a gyász, számon kér, nem magyaráz. Sok mindent gyászolhat az ember, de minduntalan csak önmagát siratja. Mert a tudat, hogy valami végérvényesen nincs, felfoghatatlan. Eltörik a pohár, ellopják az autót, megreped a borda. Elmúlik, mondjuk. Súlyos szavak. Az állandóság nem tisztünk, képtelenek vagyunk csak egy pillanatra is megdermedni, és úgy létezni. Hiszen saját fizikánkat röhögnénk arcon, önmagunk ketrecébe szarnánk, mert olyan nincs, hogy van. "Menni kell, lenni kell", mondja Geszti is, kanyarintja is a vaj alá a kiflit. 
Perspektíva. Sör, alvás, ébrenlét, mozgás, megnyugvás, megállapodás, szerződésszegés, elmúlás. Minden nap csak a múlt, ténymegállapítás. Akcióra reakció, ugrik is a vásárló, hitelt érdemlően eladni magát, hogy szarka módjára gyűjtögesse a becses kincset, és a szarkazmus almáriumába helyeztesse magát édes lépes mézbe áztatva. Önmaga paródiája az élet. Csak azért, hogy vége legyen, kitölti afféle tartalommal, amit lényegében mi magunk már nem tudunk úgy megítélni, ahogy hittük, hogy mi is vagyunk a szereplők. A történelmet meg úgy is csak vitatják, tagadják, büntetik. Feledés a vége, hisz ki emlékezhetne arra, hogy ki is épített. Csak van, és létezik.

Műemlék. Funkciójából kifacsart intézmény, a kor elvárásainak meg nem felelni akarás. De azért csak kapaszkodjunk tíz körömmel, nehogy elmúljon, és a feledés homálya idealizálja, a végén még magasztosul egy elvnek gúnyolt patak iszapjában. Odalett állapotok, érvek, képek, minden csak árnyéka önmagának. Önmagunk autoimmun elváltozása a létezés minden egyes aspektusa, az egymáshoz viszonyuló sejtek fekélye, a gátlástalan burjánzás. Ezek vogymuk isa por és homou vogymuk.

Feledés, és ébredés. Minden reggel, álom után, csak az izzadt lepedő, a heves lélegzés, és valami furcsa kis érzés idebent. De mi volt...? Kevesek kiváltsága az emlékezés, és keveseké a feledés. Megdőlni látszik a humanizmus bástyája, a mellvéden már csak ifjoncok: nemzet, kultúra, szabadság. Mind megosztott, és maga is megosztó. Nincs olyan, mi egybe kovácsolhatná, ami csak reménnyel, vagy hittel vértezné föl. Nincs, de van.

Újabb ébredés. Újabb látomás. Újabb csalódás. Az élet körbezár, benne csak halál. És tudjuk, hogy ez az, ami hajt boldogságba, elégedettségbe, a jelenbe. Múltnak ígért adósság. Jövőből idézett ítélet: igazság.