Csak úgy, mert miért ne?

Van az úgy, hogy feladni volna jó, hogy elfeledni, és tovább lepni. Esetleg leszarni mindent úgy, ahogy van, és csak menni elöre, tenni elöbb, és csak utána kérdezni. Aztán a realizálás, hogy nem, mert így, aztán meg tényleg úgy. Bullshit. Tenni kell, az tény, de hagyni a bizonytalanságok kósza ostorcsapásait...Na azt nem szabad. Lenni magamnak, tenni magamért. Máskulönben mégis hogyan lehetnék érted, hogyan tehetnék másért?

Te speciel leszarsz engem, és ez fáj. Nagyon rosszul esik, és arra gondolatra vezet, hogy te ezt soha nem is akartad. Soha nem akartad muködni látni, élni érezni. Persze, lehet, hogy tévedek, vagy egyszeruen túlgondolom. De nem. Ezt mindössze látom, és megélem. Nap nap után. És mindig a csend. A magánnyal még csak-csak elvagyok, de a csendet nem szeretem. Ezért adom neked. Szokjad csak, a faszkivanmár.

Másodkézböl alakul az élet. Zeneileg úton vagyok, és technikailag is szépen állok. De majd meglátjuk.

Ugrások: azért, mert nem lehet tudni, hogy ki mit akar: ki miért teszi azt, vagy éppen nem teszi azt, amit, és föleg amiért. Na majd egyszer kiderítem.

Amikor már úgy érzed, hogy nem vagy messze a céljaidtól, de legalábbis tudni véled, hogy a sejtéseid helytállóak: felmerulnek kérdések, amik relevánsak, jogosak, és fontosak. Lehetne rájuk válasz, de persze nem azonnal. Megint az idö szentimentális kegyetlensége. Idövel, majd. Például: Ezt a csinnadrattát tudnám én csinálni egy örökkévalóságig, de legalábbis addig, amíg nem vár otthon senki, és semmi. Most így áll a helyzet, de ha az lenne, hogy az életem értelmének lenyomatát kelljen nélkulöznöm...na az nem menne. Ha egy fél év, ha egy hét, akkor se lennék rá lelkileg képes. Ott akarnék lenni vele, neki lenni, létezni, tenni, élni.

Ezek olyan gondolatok, amik nehezek, és még kicsit abszurdak, de idövel a mindent jelentik. Addig is sajnos nem ez a megfelelö szituáció, hogy mérlegeljek. Legalábbis nem ezen, és nem most.

Na majd....

Van az úgy, hogy az ember pofára esik. Ilyenkor a kötelezö hisztis kört letudva több lehetösége is van: 1; tovább toporzékol a porban. 2; feláll, és szó nélkul elandalog. 3; feláll, leporolja magát, és elgondolkodik.
Vagyok abban az igencsak megkérdöjelezhetö elöjelu helyzetben, hogy a 3. pontot élem meg. Döbbenten állok, és gondolkodom. De nem jutok egyröl a kettöre. Ugye, elöször is szeretném rendbe tenni az életem. Ez nem kérdés, ezen már dolgozom is. Alakul a hangszeres tudás, alakul az egzisztenciális biztonság, és alakulnak azok a körvonalak, amelyek majd szépen körbevesznek, amit majd igaziból otthonnak fogok nevezni. Másodszor viszont eleddig abban a megingathatatlan hitben ringatóztam, hogy képes leszek teljessé is tenni azt. Hittem, hogy kitartással, és elszántsággal sikerul bizonyítani, és kiérdemelni valami kis biztatást. Nyilván nem támogatásra gondoltam, de egy kis odafigyelés nagyon jól esett volna. Ehelyett mit kapok? Késeket. Minden oldalról, minden fajtát. Nagyot, kicsit, kétélut, és fogazottat. A legtöbbet a körulményeim tartják kezukben, és ezeket még csak-csak hárítani tudom. De a hátamat nem védi semmi. Éppenséggel senki. Akit hittem, hogy ott van, arról kiderult, hogy a véremet akarja. Saját vérét ontja általam. Megtette szemrebbenés nélkul.
Már hosszú hónapok óta settenkedik körulöttem, lesi az alkalmat, hogy elorozza életem. És én bíztam benne, hittem neki, és keblemre öleltem. Nem éreztem meg hideg-színes börét, durva, pikkelyes érintését, mérges szavait. Hagytam magam általa megvezetni. Terve sikerult, megszúrt, és nem biztos, hogy talpon maradok. Hibáim mögé bújva ért el, és hátulról talált a szívembe.

Te sem vagy kegyesebb hozzám. Kérdéstelen szenvtelenséget ugyan úgy fáj, mint a szúrások, amiket eddig elszenvedtem. De még állok buszkén, és a hitem is megvan. Még hiszek, még teszek. Csak legyen ennek a rémálomnak vége, és teljesuljön be az, aminek be kell. Most már bármi áron.

Újra vasárnap, holnpap meg nem csak egy új hét, hanem egy új hónap is kezdetét veszi. Kulönleges? Aligha. Sorsdöntö? Ki tudja...?
Az mindenesetre bizonyos, hogy megyek elöre, és teszem azt, amit eddig is: követés helyett megvalósítom az álmaimat. Nem nagy álmok ezek, éppen csak a mindent jelentik nekem. Az utoló esélyt egy olyan boldogságra, amit nem akarok elveszteni, sem pedig újra keresni kezdeni. Tudom, hogy mit akarok, és sejtem, hogy milyen út vezet oda. Az idö esszenciális kérdés, és egy részvétlen dög. Mégis, ö az egyetlen szövetségesem. Minden más tényezö ellenem van, igaz, legalább gáncsoskodni nem akarnak - egyelöre.
Szuk három hónap, és kiderul, megfogant-e a tenni akarás fizikai manifesztuma, hogy van-e még olyan, hogy irányváltás, és hogy lehetséges-e még ebben a felgyorsult, furcsa, és szuk világban az új megszerzése helyett megjavítani valamit. Valami olyat, ami kedves a szívnek, meleget ad a léleknek, és megnyugtatja a testet.
Hiszem, hogy van ebben ráció. Kell, hogy legyen, mert itt én most már nem veszthetek. Akárhogyan is lesz a vége, csak plusszal tudok kijönni. És fogok is. Megtanultam a leckét. Hát át is adom.

Kicsit furcsa, hogy hidegen állsz hozzám, de megértem. Fáj, és ez jár nekem. Messze a bizonyosságtól, a tudástól, a lehetöségektöl tartom magam egyenes gerinccel. Nem tör meg, hogy gyulölet tárgya vagyok, egy megturt kutya. Nem térít el, hogy senkiröl nem tudok, hogy rólad sem hallok. Nem torpant meg, hogy semmi bizonyosságát nem látom annak, hogy te elolvasod-e mindazt, amit írtam, amit írok, és megfontolod-e egyátalán. Én mindent megteszek, s vasárnap sem pihenek, hanem megyek szépen elöre, és teszem, amit tudok, amit kell. Töretlenul.

Ki tudja, mi lesz ennek a fejezetnek a vége? Talán te leszel az, aki hibát követ el, mert nem akart megérteni? Talán én veszítek el mindent, és kezdhetek elölröl egy új életet? Talán te nyersz, mert megtalálod a boldogulás azon formáját, amit eddig sosem kaptál? Talán én nyerek, mert megtalálom a magam boldogságát?
Talán mi vesztunk, mert hagyjuk elsikkadni egymást? Talán mi nyerunk, ha nem, vagy csak emelt fövel, és öszintén szemébe nézunk egymásnak.
De ez nem verseny, itt nincs jutalom, itt nincs vereség. Most csak az van, hogy vagy sikerul, vagy nem. És nagyon remélem, hogy sikerul.

Eddig is tudtam, hogy szeretek beszélni, söt, még azt is, hogy igényem van rá. Azzal is tisztában vagyok, hogy erösen agresszív az érvelésem. Mert a saját logikám szerint helyesen érzékelem a magam valóságát. Sosem tagadtam, hogy meggyözhetö vagyok, csak ezt nehezen lehet elérni. Ez lehet az oka, hogy ha nem is mindenki, de a vitapartnereim jelentös többsége inkább nem is bonyolódik velem eszmecserére, mert nincs bennuk meg az a kitartó szenvedély, ami bennem dúl, amikor véleménycserére kerul a sor. Nincs mindig igazam. De ha úgy vélem, hogy mégis, akkor azért igenis kiállok. Nagyon is.
Nem érzem szukségét, hogy ezért bocsánatot kérjek. Mégis, elég sokszor megteszem. Ha most piccsogni akarnék, mondhatnám, hogy tölem viszont nagyon ritkán kérnek. De nem is bánom. Nem is igénylem. Van az úgy, hogy az ember téved, és elismeri, és van az is, hogy személyes kuldetésének érzi, hogy engem basztasson, talán ok nélkul. Talán okkal. Leszarom.

A vélemény szabadsága szent, lett légyen szó a legelvetemultebb ostobaságot szajkózó idiótától kezdve a kreacionista fanatikusig bezárólag. Mindenkit megillet a vélemény szabadsága. És szerintem az is, hogy ezt elmondhassa. Ha valakit ez zavar, védje meg magát, végtére is emberek vagyunk, képesek a kommunkikáció kulönbözö formáira. Törvényileg szabályozni felesleges, eröszakkal akadályozni meg szimpla döreség, söt veszélyes. De ez legyen az én véleményem.

Reggel rebegö szívvel ébredek,
De elötte még veled álmodom,
S a fáradt hajnali ékszerek
Megpihennek a városon.

Rózsaszín, és szikrázó arany
Gomolyog a kékes vásznon
Huvös, csendes kis szellö
Szalad végig a háton.

Szavakat suttog, reményt kelt,
Ezzel a nappal is már kevesebb!
S kitartón számolom, meddig még?
Tán el már sosem érhetem.

Szökkenö betuk, és kósza gondolatok
Járják táncukat a reggeli fényben
Afféle kétes kis gombolyagok...
Kibogozom öket szépen.

Indulásra szólít az óra
S szívem még mindig zakatol,
Mikor lesz ennek vége?
Mikor érhetlek utol?

Magamat sem kergetem,
Téged is hagynálak;
Csak hát ilyen ez a szerelem,
Még, ha nincs is már bocsánat.

Nagyon úgy tunik, hogy vonzom a baleseteket. Azt már tudom magamról, hogy az emberekben is ellenállhatatlan késztetés keltek arra, hogy a 15 méter sugarú körömbe manifesztájam öket. Akárhányszor boltban vagyok, vagy ulök egy téren, esetleg csak ennék egy jót, és a számomra kedves, ures helyeket megtölteném önnön személyem ragyogásával, 1 percen belul odasereglig ha nem is 12 apostol, de számottevö embermennyiség. Igazi agorafóbiás menyország...
No, de a balesetekröl. Másfél hónapos itt tartózkodásom idején több balesetet láttam, mint az elmúlt másfél évben. Ráadásul mindegyik az orrom elött történt. Volt egyszer, hogy a kellemes kora májusi hóvihar lágyan ordító tébolyodásán felbuzdulva egy kellemes sört választottam napom párjának. No, de sör nem jár egyedul, dohányozni is kell ám. Kicsattogok a teraszra, és mit ad ég, a jobb-kéz-szabály újra lesújt...Nem is értem, él ebben a városban 100 000 ember, van vagy 100 utca, és ennyi. Hónapok alatt bele lehet tanulni, hogy mi hol van, és milyen szabály vonatkozik. De nem. Itt sosem adják meg. És erröl mindenki tud. A tanultabb óvatoskodik. A tanulatlan szintén, bár más okból. A kivagyi csak megy. És van az öntudatos. Na, ök azok, akik megfogják az embert. Látja, hogy dugja ki az orrát a sarkon. Tudja, hogy neki van elsöbbsége, és ezt fényességes páncélként daliás paripájára ölti. Képzelt kopjáját határozottan leszegi, és utolsó elkeseredett rohamra indul. Szívében az igaz uggyel, mert tudja, a törvény öt igazolja. Nem ingatja meg hitét holmi valóság. Utolsó méterek. A visszakozás kizárt, itt valaki elesik ma, és valaki diadalt arat. A feszultség a levegöt fojtogatja, a testek egymásba marnak. Döbbent csend. Értetlenség lesz úrrá a lovagokon, az egyiken azért, mert célt ért, a másikon azért, mert eleddig fogalma nem volt, hogy játékban van. Gyurött karosszéria, ráncolódó homlok. Az értetlenséget felváltja a törvényalkotót is megszégyenítö lexikális tudás, és holmse-i mélységeket megszégyenítö, pengeéles eseményrekonstrukció. Mert, hogy te nem adtad meg. Mert, hogy itt nem is kell. De, mert itt nincs tábla, tehát szabály van...Ekkor eloltottam a cigit, és leléptem. A végén még beidéznek, és mindenféle viking rítusok közepedte tanúskodnom kell. Nei takk.
Egy másik eset épp az imént. Gördeszkás egyén furcsa pulóverben. Nem szeretem. Csúnya a pulcsija, én meg tolláról ítélem a madarat. Shú, el innen te csúnya pulóver. Sisak sincs rajta, pedig határozottan segítene az összképen. Idáig jutottam, amikor is csatt. Elesett. Kellett volna az a kobak, nemde? Nem csak a rém csúnya pulcsid...A deszka begurult a körforgalomba, egy autós kiugrik, és szalad után. Egy másik gyalogos már ízlés ficam helyett alighanem egy kisebb agyrászkódást kezel. Perceken belul elsétál. A deszka hogylétéröl nincs információm.

Kétségbeesés. Tehetetlenség. Duh. Elfojtott könnyek. Nem is tudom ki elöl szégyenlem öket. Talán magam elött? Talán a múltnak azon saras medrében rekedt kis pocsolyájának emlékét kergetem, ami már rég elporzott, elfajzott posvány. Ez vagyok én most. Egy darab kétségbeesés.

Alighanem jól döntöttél. Alighanem így kellett lennie. Alighanem én hibáztam többet, s te turtél kevesebbett. Mi már csak ilyenek voltunk. Esélyek adatnak mindenkinek. Talán nekunk is jut. Talán ez az az esély, amit most kaptunk. A kezdet, a vég, a végzet a kezdet. Nem tudom. Csak azt, hogy az esö lágyan simogatja az aszfaltot. Életet ad, és nyomokat mos el. Régi utakat áztat, és újakat váj. Elfedi az illatokat, és újakat kever. Megtisztít, és összesaraz.
Egyszer majd megértjuk egymást, egyszer majd megbocsájtasz, hogy megbocsájthassak magamnak. Egyszer majd megértelek, hogy elfogadhass. Egyszer majd elöszönök, hogy karodba zárj. Egyszer majd megköszönöd, hogy bántottalak, és megköszönöm, hogy elhagysz.

Hosszú lesz a nyár. És hideg. Nem biztos, hogy akarom. Feladni volna kedvem, noha ennek még csak a puszta gondolata is elkeserít. Ugyanis nem tehetem meg. Az egyetlen dolog, amit nem tehetek meg, azért, hogy utána öszintén állíthassam, hogy "mert megtehetem".

Némaság követ. Csak a szél keseru toporzékolása suvölt a vakító ejszakában. Tovább lépni, és tovább keresni. De mi van, ha már megtaláltam? Alighanem, és hagytam elveszni. Újra, és újra. Elveszteni valami fontosat, elvesztegetni valamit, megszabadulni, kiábrándulni, lelki utakon kirándulni. Ezek megvoltak. Bizonyosságot keresni, követelni, megfogalmazni. Az igényeket már tudom, ismerem, bírom öket. Egyedul a valóságba való implantálásuk okoz gondot. 

Nem vagyok jó ember. Nem vagyok ideális. De kitartó vagyok. Azt nem tudom, hogy a -számomra- jó dolgok mellett állok-e ki, vagy csak illúziókat kergetek? A valóságnak mi a kétségbevonható varázsa? A remény? A bizalom? A hit? Megfoghatatlan szavak ezek. Mondvacsinált indokokkal, érvekkel, és tartalommal megtöltött idealisztikus fantazmagóriák. Szeretet, félelem, harag, bánat, magány. Ezek kézzel fogható, afféle örökölt beidegzödések, és, mint ilyenek elnyomandók. Nem szabad kimutatni öket, mert hamis kép alakult ki róluk, és az amit egy ember érez, azt másvalaki másnak látja, s óhatatlanul is a kívulálló meglátása lesz a relevánsabb. Óhatatlanul is felkeltve az érzöben a gyanút, hogy akkor mit is érez? Jól érez? Azt érzi egyátalán, amit kell? Szabad éreznie? Szabad öszintének lennie? Lehet úgy éreznie, hogy az másoknak is azt jelentse, amit ö maga érez? 
Vagy csak meg kell felelni, csendben, és elvégezni azt, amit...?

Gondolsz-e rám, van-e még hited, reményed?
Vagyok olyan erös, most, mint voltunk?
Vagy olyan bátor most, mikor még egyutt
Kuzdöttunk a múlt megcsalt ígéreteivel?

Láthatjuk-e még a teliholdat a hegyek között,
Ereszkedhetunk-e még völgyekbe, felhök fölött,
Vagy már csak a hegytetön rekedtunk a szélben,
S várjuk, hogy lemosson minket az esö...?

Illatos fákkal, ha találkozol, állatokkal, ha játszol,
Ha tekinteted a kékségre emeled, és már nem fázol,
Akkor vajon te is a múlton mélázol?
Mert én sajnos még igen.

Van az úgy, hogy veretes dörgedelmeket két héttel ezelött megkomponálok, ellenben a felindultság igazolható béklyói csak azért is megakadályozzák érdemi megjelenésuket. Kulön ironikus, hogy az egészet a dátummal magával kezdem. Sebaj, már itt is van alább...

De ami volt, elmúlt, már csak emlék, bejegyzés a tudatalattiba, hogy félig álomban, félig akarva képkockákként felderengjenek. Mert álmodni kell. Aki azt állítja, hogy nem álmodik, annak az a rossz hírem van, hogy téved, saját magát téveszti meg önnön egója. Viszont a jó hír az, hogy ezt észre sem veszi, és, mint ilyen a tudatosulás kongó sziklatömbje vajmi kevés eséllyel fog talajt méltán buszke tudatosságára.
De miért is álmodunk? Biológiailag nem sok oka lehet, már csak azon tényt szemrevételezvén, miszerint agyunk van oly szívélyes, és testunket nemes egyszeruséggel lebénítja. Szó szerint. Ezért lehetséges az, hogy a delikvens nem vágja szájon a mellette lévöt, miközben Morpheusz csalóka világában 3 mutáns hörcsögnindzsa gyurujében kamehameházza agyon a csáknórriszfeju uvegtigrist. Vagy mit tudom is én ki mit szokott álmodni. Úgy sem tudatos. Vagy de?

Volt idö, amikor tudatosan álmodtam. És most a reguláris, este lefekszik, elszenderul, álmodik egy epikusat, felkel csalódottan, mert nem volt való terminológiára gondolok. A nappali álmodozás más tészta, ahhoz sajnos mások is kellenek, legalábbis ami a megvalósítást illeti...
Szóval tudtam irányítani az álmaimat. Cinikus, hogy csak álmomban tudtam álmodni arról, amiröl ébren csak tehetetlenul álmodok. Repulni, beszélni, gondolkozni. Hovatovább futni, mozogni, érezni. Csak Mr. Dicaprió hiányzott. Bár annyira azért nem vagyok fontos, és milliós cégem sincs.
És nem is volt alvásparalízisem, amitöl a legtöbben tartanak az éber álom fázisát elérni vágyók közul. I´m a fearless bastard.

Ami még érdekes, az az idö szubjektív érzékelése. És most nem az einsteini dolgokra gondolok, hanem arra, hogy érdekes módon, amikor egy óra hosszúnak tunik a hivatalban, de utána meg önfeledt beszélgetés kerekedik a felháborodott, és okkal megviselt ugyintézövel, az az óra valahogy már nem is tunik hosszúnak. A nap végére csak elment a nap, és csak azért is a holnap nyer. Mindig a holnap nyer. Muszáj neki. A tegnap csak az alapja, a lényegi esszenciáját nem befolyásolja. Vagy legalábbis nem kellene. Igen, én állítom.

Április 23. A nyár fennkölt napja, amit a természet, valamint a Sors afféle groteszk humorról tanúbizonyságot téve csak azért is a cinizmus esszenciájával abszolvál, kifejezetten dermesztö valójában reprezentál. Értem ez alatt a mínusz fokok önfeledt repkedését.
Mindazonáltal ez egy igencsak megkapó alkalom arra, hogy megkövetvén magam, kicsit átértékeljem az elmúltat, és elnézést kérjek. Leginkább magamtól.

Történt ugyanis egy tragédia három éve, amit több-kevesebb sikerrel kezeltem. Ennek "elönyeit" most éppen élvezem, mert tanultam belöluk. Hátrányait ellenben olyanok szenvedték meg, akik nem feltétlenul voltak reá érdemesek. Töluk ezúttal is utólagos -ha nem is öszinte- megértésuket szeretném. Ugyanis olyan személyiségek társaságát negligáltam, akik lényegi hiánya természetileg érintett meg. A menekulés szkenáriója nem a végleges út. Csak ahhoz segített hozzá, hogy megtaláljam magam újra. Elfogadjátok-e, vagy sem, az már nem rajtam áll. Bocsánatot ezért nem érdemlek, de nem is kérek.
Tévedtem...? Alighanem.
Jót tett nekem? Minden bizonnyal.
Tovább tudunk lépni? Remélhetöleg.

Néhai tervek, és elképzelések romjain túl kell lépni. Meg kell öket haladni. Lehet, hogy csak illúziókat kergetek, de ezekért mindent meg is teszek. Meglátásom szerint nagyon kevesen harcolnak a vízióikért. Öreg hiba, de érthetö. De nem elfogadható. Tenni kell, és ebbe vetett motivációt magunktól kell megtalálni. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy három év kellett mindehhez, mert nem. Nyilván ez az egész régebbre nyúlik vissza.
Ellenben mára kikristályosodott, megértettem, hogy mik a lehetöségeim: Vagy nagyot dobok, vagy a középszeruség békés punnyadalmába suppedek.
Meglátásom szerint egyik véglet sem a világ vége. Nem kergetek achilleusi ambíciókat, nem akarok versengeni a világmindenséggel. Magamnak akarok megfelelni, és a magam által felállított mércének megfelelni. Eleddig nem sikerult, ezután sincs elrendelve, hogy menni fog. Viszont törekszem. Akarok. És teszek is.

Ezért is írtam neked, fogok jelentkezni nálad, és hívlak fel nemsokára. Mert az a szociofób idióta ugyan úgy én leszek, ellenben a barátság adta erö, és jóérzés igénye megköveteli -már csak zeneileg is-, hogy tegyek én is végre.

Az istenit már.

Debizony. Újfent a pontokkal ékesített u betuk teljes hiányában szenvedni éppenséggel nem szenvedö, de határozottan elvegetáló ország berkein belul volnék. Amint kitettem a lábam otthonról, persze csak jelképesen, a tavasz, mint évek elhivatott gyakorlásának tényszeru, és magabiztos apparátusának halmazát a magáénak tudó, és ezáltal kegyetlenul precíz, illetve hatásos nindzsa, lecsapott. Csicsergö madarak, kellemes, a tarkót pajkosan cirógató lágy szellö, a szemet andalító virágzó fák, az érzékeket reménnyel, melegséggel, és deruvel megtöltö hömérséklet...Legalábbis így gondolom én innen az 5 fokot csak mutatóban reprezentáló hóviharos, vakítóan fehér széllökések árnyékából. Mit árnyék, az nincs is, mert az optikai viszonyok leginkább egy gözkabin, és egy fagyasztóverem szerelemgyerekének jól elképzelhetö egyvelegét adja. Lukács Laci méltán híres szélgépének ipari nagyapjával karöltve.

Az út sem volt esemény nélkuli. Már amennyiben ez a terminus lefedi a tényt, hogy események nélkul sikerult lemaradnom az átszállásról, és imádott országomban, annak is szívemcsucske repterén eltöltenem kellemes 16 órát egy fapadon. A komfort arra elég volt, hogy ne essek össze a fáradságtól, de arra nem, hogy lehunyván szememet esetleges álom is rám találjon. Ehelyett a kimerultség következtében óhatatlanul is rám törö -nyomokban pszichedelikus elemeket is tartalmazó- hallucinációk kaotikusan kavargó frázisainak némelyike elhitette velem, hogy alszom, csak azért, hogy az idö dimenziójának érzékelésétöl megfosztva azonnal áttereljen egy légifogathajtó versenyre azon a nagyon furcsa bolygón, aminek senki nem tudja a nevét. (Ugyanis a sok utánfutós utas böröndkerekeinek válogatott sokasága erre emlékeztetett engem. Ja igen, és Starwars.)

Node, 16 óra után egy, a társaság által nem létezönek titulált járattal el is értem desztinációmat. A már fentebb említett idöjárási anomáliát azért megelözte a jöttömet hirdetö bájos koratavasz. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az 5 fok, valamint a szél az adott volt, de legalább a hó nem szakadt a szélrózsa minden irányából az ember arcába. Említenem sem kell, ez a "velkám" perceken belul tovalibbent arra érdemesebb személyek, valamint teruletek megörvendeztetésére.

Hétvége még szabad, utána a jól megérdemelt munka, és kacagás.

Írhatnék mást, jobban, másképpen, esetleg céltudatosabban. De céltalan az írás, offenzív, akaratos, és dicsekvő. Szavakkal játszó, gondolattal elmélázó, mert megteheti.
Új mottóm, már egy ideje, és eleddig cáfolata nem érkezett. Önnön zeném végtelenítettre állítva, mert a mondandója olykor nekem is új. Pedig már közel hét (7!) éves. Belegondolni is elborzasztó, hogy hét éve írok, alkotok, és teszem, amit a legjobbnak látok, noha nem mindig sikerül szubjektíve megfelelnem az objektivitás hugymeleg simogatásának hátlapját alakító károgás mivoltaként.
Mert Te, imádott kedvesem, ez vagy.
Engem egy lapon említeni egy ideológiailag megszédült, és kicsinyes entitással igencsak megalázó. Ellopott múltam, és cserbenhagyott jelenem némiképp korrigálásért kiált! Nem kívánok kitüntetett figyelemben részesülni, nem óhajtok más elbírálásban részesülni, mint amit a valóság számomra kiró, de azt állítani, hogy van akármelyikünknél is jobb, erős: kicsinyes állítás. Mert nem. Az intelligencia nem az olvasott könyvek hányadosa, nem is az elvek fennkölt konstellációja, de még csak nem is a tanulásban eltöltött évek megannyi áldozatos törekvésének kínkeserves manifesztuma. Az mindössze egy lehetőség, ami az egyén (micsoda istenkáromlás) ún. érdekeit elősegítheti önnön maga tehetsége, kitartása, ill. akarata szerint.
Ebben hibát az évek során találni nem fogsz. És ez a jövő. A probléma a fejekben: a múlt kezelését illetően tett kísérletek kilátástalanságába vetett vak hit, valamint az erre permanensen negatív reszponziókat eredményező mea culpa.
Túllépni vélt, illetve valós problémákon, valamint traumákon nem embert próbáló feladat. Nem is hőstett. Mindennapi dolog. Tetszik, nem tetszik, ennyi az egész. Ideologizálni bárki tud. Még egy hangya is. Nem nagy művészet, ezek mellett kiállni sem több, mint puszta ösztön...Tenni, amit beléd súlykoltak, lenni, akinek lenni akartak. Ez nem tesz senkit jobbá, de főleg többé. Senki a másik fölé ezáltal nem áll. Élni kell, lenni kell, és, ha kívánságod szerint való, akkor tenni kell, ami énednek megfelel, mert nincs az a dogma, ami valaha is állította volna, hogy ez ellen cselekedj.
Nem vádiratot írok. Azt majd megteszi egy "múltból idézett ítélet". 

Csak azt akarom, és követelem, hogy láss.

Mert semmi sem a régi már, és persze...mondhatnád minderre, hogy: 

"pedig nem, mert..."

Amiért nem tudsz rólam, és megfelelsz
Amikor az elvárás rég elszelelt
Hegytetöre, eröt gyujtve újra kezdve
Suvölthessen uvöltve övele.
Amiért nem kérsz tölem, sem belölem,
Csak magadat mentve mentegetözve
Megremegve ajkaidon a tétova szó:
Égig ér, végig mér, megígér, megigéz
Játékosan, szavatosan szakaszosan...
Szótlanul.
Amiért nem látsz engem, ki is lettem,
Csak ezust tukör miatt képtelen énem
Elengedni képes, de megengedni kétes
Hangulattal áltatod magadat, öket, tán minket is.
Nem, hisz én ott sem voltam, hogy lehettem
Lehelletben fagyos már a renduletlen kitartásod:
Vigyázz a tuzre: meg ne fázzon!
Öleld, csak öleld! Meg ne égjen az éltetö talpfa
És még az égen is komor a korom, pernye a gyenge-
Elszáll, megszáll egy másik taplót...
Lángra lobbanhatott, mert fénylik, kéklik,
Az egész boltozat derengve érik,
Mint festönek vásznán a paletta szárán,
Egy véletlen szín, egy értetlen íz,
Édes, fényes, illata már lila göz
Amit ad álom, amit kér: álmod.
Amiért nem vagy öre saját jövödnek
Emlékeid táncán veled törödve
Siratod a holnapot, követeled a mát.
Nem, ha így akarod, hát kötelet rád!
Amiért nem vagy része életem készen
Alkotott másának, egy szempontnyit semleges
Tettleges helyettes szándék vagy csupán.
Felcímkézett boríték, feladott sors, bélyegzett lélegzet
Pecsétes távirata a helynek. Leírt anekdota, lejárt lemez:
Közös bennuk, hogy újrakezded, és újra, és újra,
Mígnem elindulsz, és ez lesz a túra
Az abszolútra tett számmisztika, számokban mért önkritika.

Amiért nem tartasz magadnak, amiért nem tudnak alapnak
Amiért nem vágyhatsz: de tagadnak, és miröl is szól a dal?

Oly sok akad, csak hallgass.

Oly sok idő telt azóta el, és mégis...Eleven, megetet, eltemet. Szempillantás az egész, és sikolya már csak egy örökkévaló univerzum kétségbeesett Echoja. Az ember élete, sorsa ugyan az, mint a legapróbb neutronnak, vagy a legnagyobb klaszternek, amit talán nem is ismerünk. Fától az erdőt, nem ismerős? A veszteség részegítő haragja, a feledésre való képtelenség, az akarásra való nem hajlandóság. Élni hajlamos a gyász, számon kér, nem magyaráz. Sok mindent gyászolhat az ember, de minduntalan csak önmagát siratja. Mert a tudat, hogy valami végérvényesen nincs, felfoghatatlan. Eltörik a pohár, ellopják az autót, megreped a borda. Elmúlik, mondjuk. Súlyos szavak. Az állandóság nem tisztünk, képtelenek vagyunk csak egy pillanatra is megdermedni, és úgy létezni. Hiszen saját fizikánkat röhögnénk arcon, önmagunk ketrecébe szarnánk, mert olyan nincs, hogy van. "Menni kell, lenni kell", mondja Geszti is, kanyarintja is a vaj alá a kiflit. 
Perspektíva. Sör, alvás, ébrenlét, mozgás, megnyugvás, megállapodás, szerződésszegés, elmúlás. Minden nap csak a múlt, ténymegállapítás. Akcióra reakció, ugrik is a vásárló, hitelt érdemlően eladni magát, hogy szarka módjára gyűjtögesse a becses kincset, és a szarkazmus almáriumába helyeztesse magát édes lépes mézbe áztatva. Önmaga paródiája az élet. Csak azért, hogy vége legyen, kitölti afféle tartalommal, amit lényegében mi magunk már nem tudunk úgy megítélni, ahogy hittük, hogy mi is vagyunk a szereplők. A történelmet meg úgy is csak vitatják, tagadják, büntetik. Feledés a vége, hisz ki emlékezhetne arra, hogy ki is épített. Csak van, és létezik.

Műemlék. Funkciójából kifacsart intézmény, a kor elvárásainak meg nem felelni akarás. De azért csak kapaszkodjunk tíz körömmel, nehogy elmúljon, és a feledés homálya idealizálja, a végén még magasztosul egy elvnek gúnyolt patak iszapjában. Odalett állapotok, érvek, képek, minden csak árnyéka önmagának. Önmagunk autoimmun elváltozása a létezés minden egyes aspektusa, az egymáshoz viszonyuló sejtek fekélye, a gátlástalan burjánzás. Ezek vogymuk isa por és homou vogymuk.

Feledés, és ébredés. Minden reggel, álom után, csak az izzadt lepedő, a heves lélegzés, és valami furcsa kis érzés idebent. De mi volt...? Kevesek kiváltsága az emlékezés, és keveseké a feledés. Megdőlni látszik a humanizmus bástyája, a mellvéden már csak ifjoncok: nemzet, kultúra, szabadság. Mind megosztott, és maga is megosztó. Nincs olyan, mi egybe kovácsolhatná, ami csak reménnyel, vagy hittel vértezné föl. Nincs, de van.

Újabb ébredés. Újabb látomás. Újabb csalódás. Az élet körbezár, benne csak halál. És tudjuk, hogy ez az, ami hajt boldogságba, elégedettségbe, a jelenbe. Múltnak ígért adósság. Jövőből idézett ítélet: igazság.

Csak ült, és várt
Mereven-némán.
Füstbe szállt halovány
Memorandum.
Remegve biztatott
Harciasan; s vacogott
Égig érő lángtenger volt:
Hajnalnak hívták.
Megalkuvásban idegen
Acélos sodrású idegek,
Súgógépek között hamisan
Cseng a végítélet:
Lesújtó valóság
Megfújó hatóság,
Mi gondolatért megvádol-
Fröcsögéssel elgázol.

Imák között félisten
Szakadt szívek fétise
Mit akar, kíván, elrabol,
És holnap mindent kipakol.

Újra játsza a darabot
Félre értett parancsok
Kell a szó, kell a fény
Enélkül mit sem ér...

Ezért
Csak leült, és várt
Inogva, bizonytalan
Füstbe meredve...hamarosan
Újra felfigyel.

Kín a távolból szavad fröcsögése
A tehetetlen vágy véres köhögése
A múlt miatt felemésztett jövő
A pillanatért áldozó mindig szökő.

Kín a halogatás - gregorián kánon
Kelletlen Keleten igazadat várod;
Fájna, ha érteni-érezni akarnád,
Ha delíriumodból kilépve nem azt kavarnád.

Kín a tudat, hogy csak te vagy,
Meg én, külön utakon, de ez van.
Félsz, mert már nem akarsz ismerni,
Nem az, nem Ő vagyok: nem isteni.

Kín a fájdalom, mit a testnek hamis vére
Fakasztott, szakasztott-szakított az égbe
Eltaszítva csendben, egyedül, hazugságban,
Gőgösen, szenteskedve: találón megalkuvásban.

Kín a testnek torz szelleme
Perspektívájának hormonális jellege
A testiség mentálishoz mért fölénye,
Az érzelmek önámítástól kapott köténye.

Kín az értetlenség konok homlokodon
Széles tudású sötét hajnalokon át
Vigyázva óvod kis világod minden bábját,
De ennek vége - maszkod lehullt...

Lampionod megingott kedvesem.
Most már nagyon figyelj.

Hosszú hónapokig álmodoztam arról, hogy mi is lenne egy tökéletes szerelem. Mi az, amit meg lehet élni, amiben lehet élni, amiért lehet élni, és amiért érdemes élni. Vízióim követték egymást, de csak nem találtam jobb megfogalmazást annál, hogy: boldognak és elégedettnek lenni.

Ugyanis az ember lehet boldog. Boldog egy adott okozat végett, egy állapot miatt, egy helyzet mibenléte által. A boldogság kellően mulandó, már-már szükségszerűen valószínűtlenül rövid. De az önismétlés rágalma nélkül lehet újra, és újra ugyan olyan intenzív az idő függvényétől mentesen, ha kell akár napjában többször is, mi több, percenként. Tudom jól, ebben a kijelentésben itt lappang az ún. depresszió fogalma a maga kismillió alternatívájával, de a lélek mindennemű szakdiagnózis nélkül is ingatag, ami igenis egészséges dolog. Nem feltétlenül kell boldognak lenni azért, mert a konvekciós körülmény ezt megköveteli. Egy ajándék, ami jó esetben őszintén jön, nem biztos, hogy boldogságra sarkall, egy gesztus, mit nemes szándék motivál nem biztos, hogy békés nyugtázást von maga után. Ami senkinek sem a hibája, noha a felek igencsak hajlamosak magukra venni a reakciókat nem számolva az előzetes körülményekkel. Ki, mit, miért, minek, hogyan. Egy gesztusban ezek mind-mind benne vannak, melyeknek csupán okozata az, hogy a célszemélyt (az alanyt) boldognak lássa a cselekvő (a küldő). De személyesen is más, és más a boldogság, ám abban szinte biztos vagyok, hogy tárgytól függetlenül a boldogság, mint állapot természetéből fakadóan nem lehet állandósult, sem pedig végleges, de még csak konstans hosszúságú sem. Nem lennénk képesek felfogni, esetleg megélni a lényegi mivoltát, ha állandósulna. Igenis kell a nem-boldog állapot (ami nem egyenlő a "szomorúval"), ahhoz, hogy értékelhessem amim van. Ha az csak egy mosoly, egy érintés, egy szó, mind mulandó ugyan, de boldoggá tesznek. És, ha ezek a múló apróságok, gesztusok tesznek boldoggá, akkor ilyetén állapotom sem lehet hosszabb. Lüktető, intenzív tánc ez, mely hol megpihen, hol vadul meg-, majd felráz.

Az elégedettség már más kérdés. Sokkalta szubjektívabb, sokkalta inkább az Énen, az Egón múlik. Ide sorolnám az összes ön-nel kezdődő tulajdonságokat, mint pl.: önbecsülés, önbizalom, önmérséklet, önismeret...minél több ilyetén tulajdonságot tudhatok magaménak, és minél behatóbban vagyok mindezekkel tisztában, annál inkább ismerem saját határaimat, leszek képben létezésem mibenlétét illetően, tárom fel lelki-testi valóm mivoltát. És mikor megértem magamat, lehetek csak elégedett. Mikor nem üldözök látomásokat, álmokat, víziókat, hanem megragadom őket, és élek velük, akkor elégedett lehetek. Mert mindezeket felhasználhatom arra, hogy mások életében szerepet vállalhassak, mert vállalni akarok. Az ember társas lény, szüksége van az interakciók látszólag kaotikus, ellenben pofátlanul kifinomult, és logikus rendszerének folyományára ti. a törődésre. Mindegy is az, hogy törődöm valakivel, vagy velem, személytől/dologtól függetlenül szükség van rá. Mindenkinek. Ugyanis csak így lehet az emberi szellem elégedett, ha létét mások által is elfogadottnak éli meg. A dac erre a legjobb példa: minél inkább dacos valaki, annál inkább tisztában van lényének felfogottságával. Szóval, a "tartozom valahová" érzése bizonyosan elégedetté tesz, és az elégedettség tehet boldoggá...

A szerelem ezen két dolog egyik furcsa, de annál ragyogóbb, és elsöprőbb szimbiózisa. A boldogság pulzáló dohogása, és az elégedettség konstans stagnálása. Ha valamelyik átveszi a másik szerepét, esetleg arányaiban tolódik az egyik a másik rovására, az már csak kapcsolat. Érdeki, biztonsági, akármilyen, de "mindössze" egy kapcsolat. Menthető, de nem bagatellizálandó. Semmi sem lehetetlen, és semmi sem megmásíthatatlan, mindössze akarat, és belátás kell, no meg fentebbi két érték objektív mérlegelése. No meg két emberi lény, akik ezt így is gondolják...

Én most boldog vagyok, és elégedett.

Alighanem eddigi pályafutásom legfejetlenebb, és legmarkánsabb 2 hónapja van mögöttem. Idővel igyekszem beszámolni mindenről, de most egyelőre még szoknom kell az infrastruktúrát, a billentyűzetet, és enblock mindent...

Ködös a hajnal. Az óceán méltóságteljes tánca felveri a párát, és kitolja a partra. Gyorsan kúszik, fel a fövenyen, a házak közé, bokrok alatt, benéz minden ablakon. Nem lát mást, csak nyugodt arcokat az ágyakban. Közönyösen, és megállíthatatlanul kúszik tovább. Át a téren, az autók között. Töprengés nélkul zúdul az útra könnyedén átrázva magán azt a pár jármuvet, ami lassítás nélkul életére tör. Mohón veti légies tömegét a fenyvesre, minden fenyö illatát ellopva, és végigúsztatva illatukat a táj tompaságán. Hirtelen megtorpan. A hegy lábánál kénytelen fejet hajtani. Hangtalanul hördul fel, mikor testvére a prédáját halálos pontossággal becélzó sasként ráveti magát az oromzatról. Szédítö kavarodás kerekedik: az óceán, és a hegy gigászi harca ez. A végtelen vizek kíméletlen, mégis reménytelen ostroma a megmozdíthatatlan, és magasztos állandóság örének pajzsa ellen. Elszánt kuszködésuket csak egy kis madár látja álmosan. Biztonságos fészkének otthonos melegéböl fáradtan várja a katarzist, noha tudja úgy is, ez a harc már a világ kezdete óta dúl. Nem érti, és nem is akarja. Ö csak a napnak él, párjával egyutt, és a porontyok kirepulése után újra neki vágnak az Útnak. Fárasztó nagyon, ellenben mindent megér. Itt hagyni a sötétet, a hideget, ezt az állandó viaskodást. Ha csak egy kis idöre is, de akkor béke, böség, és boldogság van. Visszadugja fejét szárnyai alá, így engedve, hogy álmai használhassák, és szálljanak messze földekre. Szikra gyúlt az égen - a hangtalan csatazaj csitulni látszik. Még egy utolsót oda-oda kapnak egymásnak, de a hegy kitartása gyözelmet hozott erre a napra. Az óceán visszarendeli seregét, és pihenni tér. Úgy is vissza tér, és elöbb-utóbb gyözni fog. Maga sem tudja miért kuzd, csak azt, hogy harcolni kell, nap nap után. Utolsó foszlányait, melyek konokul maradtak az úton pihenve a Nap sugarai részvétlenul taszítják a hegy felé...

Ugyan azok az indokok, ugyan azok az érvek, ugyan azok az utak. Mégis két ellentétes irány. Váltófutás az egész, az augusztus egy tiszteletbeli örségváltás lesz, amikor is tisztelegve átadjuk helyunket az esedékes posztnak. Az én köröm következik, míg nektek menni kell, várni kell, tanulni, bízni, építkezni kell. Ha tudnék se tennék ez ellen, noha minden idegszálam, lelkem minden atmoszférája azt ordítja minden este, minden álomban, hogy ne.

Nem tehetek ez ellen, nem lehetek önzö, nem állhatok az utatokba. Az élet mulandó, hát nem is szabad elmulasztani a lehetöségeket. Egyikötök fejében már a lampion világa pislákol, utat mutatva egy világba, ami megváltást, és megnyugvást hoz. Másiknak útján virágszirmok, feloldozás, feledés, szélmalomharc. Egyszerre mentek Te Nyugatra, Te meg Keletre. Én meg leszek majd középen, hegyek között a téboly hullámait megvetöen meglovagolva, míg el nem borítanak. Élni fogunk ezen tengelyen, és másfelé nézni. De a Hold ugyan azon oldalát látjuk majd éjszakánként. Mindig ugyan úgy, és a jövöben sem lesz ez másként. Minden marad változatlan.

Hiányozni fogtok, még akkor is, ha jelenleg én vagyok az, aki elment. Hiányoztok, és ez ellen nem lehet tenni, mert nem akarok. Így kellett lennie, és így a legjobb. Utunk úgyis keresztezi újra egymást, mert a világ már csak ilyen. Ahogy azt Sparrow kapitány találóan megjegyezte volt: "A világ nem kisebb...csak kevesebb van benne." De ami maradt az a mienk.

Sok víz lefolyt a Dunán. Még több a csatornákon, melyek legyenek szennyesek, vagy kommunikációsak, de buzlenek. Tudom, nem vagyok jó távkapcsolat-tartó, de azért nem teljesen igazságtalan elvárás az ún. "szeretteimtöl", ha néha-néha sugallják felém a létezésem akceptálásának kósza tényét. Többekkel közös lenne a jövö, többekkel szoros a múlt. Mégis, az "árulásom", miszerint önpusztításomnak hátat fordítva kiléptem az életemböl, hogy benne élhessek, egy olyan folyománnyal lepett meg, amit nem gondoltam volna. Tudtam, hogy lekopik pár kapcsolat, hogy sok jegelve lesz. Tudtam, hogy a változások nem csak egyoldalúak lesznek, és nem is vártam mást, mint konfliktusokat. Fájdalmat, duhöt, boldogságot, biztonságot. A tudatát, hogy élek, hogy tartozom valahová. Tévedtem.

A közeg, amit szerettem, már nincs, a kapcsolatok, amiket ismertem megszuntek, átalakultak, vagy kéz a kézben távoztak életemböl. Az újdonsult "kapcsolatok" meg egyszeruen életképtelenek. Nem akarnak létezni, nem akarnak tudatosulni. Ez van, a távolság ezt teszi. Kell az embereknek a közelség, a pillantás ereje, a test melege, a hang atmoszférája. Igen, ezt nem tudom megadni, nem tudok idöben ott lenni, és következetesen része lenni egy rendszernek. Itt senki sem hibás, csak én, meg ök. Mi. Valamivel több, mint két hónap, és kezdhetek mindent elölröl. Olyan emberekkel fogok találkozni, beszélni, egyutt mosolyogni, nevetni, akikröl fogalmam sincs, és mégis megölelem majd öket. Mégis azt fogjuk hazudni egymásnak: "mennyire hiányoztál; de jó, hogy itt vagy; annyi mesélni valóm van." Lófaszt. Ha így lenne, akkor a XXI. század vívmányainak nem is oly komoly anyagi áldozatokat követelö használatába vételével mindez bizony áthidalható lett volna. De nem volt rá idö. Nem volt rá akarat... 

És mindez így van jól. Ezekböl csak kevés fáj úgy kifejezetten. Talán a legmélyebbek. Kiderul, mit ért a két és fél év. Mit adott azért, amit elvett. Kétlem, hogy arányos lenne, de legalábbis nem lesz fair. Ott fogunk állni egymás elött, és nézni a másikat, kérdeni: "ki vagy te, s én ki lettem?" Válaszok persze nem lesznek, csak tiszta lap. Furcsálló pillantások egy gesztusra, egy kijelentésre, amit anno nem is gondoltunk volna.

Minden más, amit itt van, mindösszesen kontradikció. Egy látomás, egy kósza fustcsík a huvösen végtelen naplementében. Ha felé mozdulok, szétrebben, szétszakad. Ha csak nézem, messze száll, és soha többé nem látom. Akarom, de soha nem lesz az enyém, és ezért rá kell gyújtanom újra, és újra, mígnem csak megölöm magam. Vagy ök engem? Nemsokára kiderul.

Van az úgy, hogy nem akarok semmit. Ez általában csak akkor fordul elö, amikor mindent akarok, de sehogy sem vagyok hajlandó tenni érte, és egy egyszeru csavarral lemondóan vágyakozom utána. Nem is oly sokára mégis ölembe hull. Vágyak, álmok, remények. Minden. Persze véletlenul sem az, amit jelen per pillanatban, a 4 fokos erösen szeles-esös nyári estén elképzelek. Fejben  minden olyannyira evidens, hogy a racionalitásból eredö elképzelés önmaga paródiáját játszva teszi meg nekem azt a szívességet, hogy nem akadékoskodik, és nemes egyszeruséggel fel sem merul. Mert itt bent minden csak...van. Csak úgy. Mert megvan a rendszere, a pályája, önnön szabályrendszere, és határai. És amint az elme huvös logikája a lélek lángjával szerelemre lobban, akkor egy olyan pusztító vihar kerekedik, ami minden eddigi elképzelést felulmúl. Ugyanis semmiképpen sem az lesz, ahogy azt idebent megterveztem.

Persze, ez nem is baj. Legföképpen úgy nem, hogy beleveszem azt az igencsak lényeges tényezöt, ami ezen elképzelések legalapvetöbb eleme: az egyén. A fentebb ecseteltek bárkire ráírhatók, mintegy egyenlet ismeretlenjei. Egyedul a megoldás a biztos: a halál maga. Semmi rossz nincs abban, ha elfogadom: igenis mindaz, amit véghez viszek mulandó, csekély, semmitmondó. Mások életében. De az enyémben igenis számítanak, igenis van egy út, amin haladok, és szépen lassan kitöltöm a keretet az élet színeinek skálájával. Nem kell minden színt felhasználni, az nem mutatna jól. Esztétikusan, határozottan kell vonni az ecsetet a kapott vásznon, mert egy bizonytalan megingás csak az adott rész alapos újraértelmezésével korrigálható. De legalábbis új színt kell kikeverni, mert az elözö feltételei már nem adottak, az impresszió már nem ugyan az, a cél is más. És itt jön a képbe a hasonlóság ismeretlenje: az egyén. Ha a vázlatomat elkezdem színekkel feltölteni, óhatatlan, hogy a muvelet közben (is) hatások érnek, legyenek azok egészen picik, mint egy felhö elsuhanása a napfény elött, vagy egy óvatlan mozdulat következtében leboruló paletta. Így képzelem a Sorsok találkozását.

Mikor egyének futnak össze, folynak össze, és egyutt egy teljesen új színezetet adnak ugyan annak a formának, mintegy az alakot magát is átlényegítve a perspektíva szubjektivitásán. Máris két alternatíva lesz, ahonnan ugyan az a kép látható. De ennél sokkal többen fogják szemrevételezni, lett légyen az feledhetö, vagy érdektelen. Ami nem számít.

Hosszú felvezetés után rá is térnék a kevésbé terjedelmes mondandómra. Van az úgy, hogy azt hiszem minden sínen van, még akkor is, ha az adott pálya nem feltétlenul jelent felhötlen boldogságot. Aztán egy apró kis véletlen, egy kósza pillantás, és megváltozik minden. Minden. Hirtelen szuk az idö, szorítása fojtogat, mozgásképtelenné tesz. Látni, érezni, hallani, és tapintani akarok. Most. És nem lehet. Maradt a hatodik. Ami csak arra elég, hogy összezavarjon, és ellentmondásba taszítson mindazzal kapcsolatban, amit eddig biztosnak hittem. Persze, az is kiderult, hogy a bizonyosságért önmagamat adtam fel. Kiszáradt kis kagyló voltam a tengerparton, akire az arra járó vet egy kósza pillantást, talán el is mosolyodik, talán eszébe jut szépsége, szívóssága. De most az igazi lélek kezébe kerultem. Felemelt, nézeget, forgat, tunödik sorsomon. Csak azt nem tudom, hogy visszadob-e a tengerbe újabb hányattatások közé, visszarak-e a partra a konstans mozdulatlanságba, vagy zsebébe bújtat, és magával visz. Törékenynek hisz, de a vázam erös, s én is félek: nem akarom börét megvágni. Hosszú éjszakákba nyúló pillanatok tunnek el a hullámok morajlása mögött. Csitul a tenger, az eddig izgatottan surrogó föveny is pihenni tunik. Mozdulatlan pihenek tenyerén, s ö is mozdulatlan néz engem. Mégis, mintha zárná rám ujjait. Hajításra készul, eltenni, esetleg vissza a homokba? - ó, nem tudom, de legyen már valami! Fuléhez emel! Hallgatja általam a tengert. De hát csend van! Mitévö legyek? Hogyan bizonyítsam neki, hogy igenis veszi hasznom, örömét is leli, csak...van az úgy, hogy nem kell. Gyöngyház szín tekervények között a fantázia csordogál: nem akarom megmondani, mit halljon. Csak ölelem fuleit, és suttogom, mi kiszáradt szívemnek kedves: a tenger végtelenségét, az állandó mozgást, változást, és az ebböl fakadó végtelen állandóságot. Van az úgy, lesz ez így, mert volt már ez úgy is. Most is lesz valahogy, ha nem is úgy, hát így.

...kezében remegett a kulcs, de az ajtót csak nem találta. Reszketeg fáklyák derengtek a falakon, olajos csillogást szórva a nedves téglákra. Az egy szem kis ablakon át millió apró fényszilánk tévedt be elveszetten, és vágódott el a kopott köveken. Egyre kétségbeesettebben kereste a megfelelö ajtót. Oly sok év rutinja pillanatok alatt rebbent szét, és mint laikus kereste reményt vesztve a megfelelö zárat. Próbál-eröltet-nem megy-másikhoz araszol, és elölröl az egész rítus. Hosszú folyosó, és a falak rázuhanni készulnek. Kevés az idö...Felsejlik benne egy kósza kép: rózsabokorba rekedt kis sárgarigó, rémulten igyekezett kivergödni a tövisek közul, de mennél inkább igyekezett, annál inkább felsértette kicsi szárnyát. Még most is kezén, és karján a sok vágás, szúrás. De leginkább a rigó csípése fájt neki, noha tudta, csak ijedt volt a szerencsétlen, nem tudhatta, mindössze segíteni akar neki. Azért csak sikerult ujjai közé zárnia, és kiemelni a rózsák mámorító illatából. Szerette a rózsák illatát...

Következö ajtó. Nem...mindegyik ugyan olyan: kemény, vasalt, vastag tölgyfaajtó. Kemény évek, talán századok pihennek a deszkák között. Vajon megvan még az erdö, ami ezeket a barikádokat emelte pont most elé, mikor oly szorító az idö? Érzi az erdö az idö súlyát? Vagy csak a végeláthatatlan körök monotonitását érzi, és nemtörödöm vállrándítással rázza le a múlt sárgaságát, hogy fehér álmát kipislogva színekbe nyújtózva zölden nyugtázza: a nap ragyogása ugyan úgy elsorvasztja...

Kattan a zár, kinyílik az ajtó. Lélekszakadva rohan fel a lépcsön. Zihálva kapkodja a levegöt, elszokott a mozgástól. Leginkább kényelmes padjában ucsörögve szokott írni kötelessége szerint. De a mai nap kulönleges. Sietnie kell, ha nem akar lemaradni, bár számítása szerint már elkezdödött. Érezte csontjaiban, amint ösei is tudták, egyszer eljön ennek is a napja, melyet a néhai krónikások megjövendöltek, és a mostaniak teljes valójában leírnak majd. Megbotlott. Éppen csak arca elé tudta kapni a kezét, melybe éles, luktetö fájdalom lövellt. Kettészakadt a mennyezet, és egy sötétbe burkolózott alaktalan hang szólította meg. Utasította, hogy emlékezzen. Furcsállta, mert ha valamire képes volt, az az emlékezés, ezért is vették fel a rendbe. Bármit hallott is, képes volt visszaidézni, és idöben sorba helyezve leírni. Mire kellene emlékeznie hát? Csendes emlék kúszott szemei elé: aranyló kacaj, egy kis láb kacska csoszogása...Az nem lehet, az nem történt meg...

Feltápászkodott, karja sajgott. Sietnie kell, nem ácsoroghat itt - korholta magát, és serénykedett tovább fel a lépcsön. Fél úton járhat, állapította meg. A lépcsöfokok egyre kisebbedtek, már gyorsabban, és kényelmesen tudott haladni. Felfelé...mint a nyárfa termése, kint az udvaron. Régen órákat tudta nézni, ahogy ezek a kis kósza, jellegtelen pamacsok mohón kapnak a szélbe, és céltalanul szárnyalnak. Érezte kuszködésuket, átélte szabadság utáni vágyukat. Ö is csak egy pamacs volt, akit a szél fúj önkényesen, és ö mégis erre vágyik, ezt akarja...

Elérte a felsö ajtót. Kulcsát remegö, sajgó kézzel a zárba illesztette, majd remegve, de magabiztosan fordított kettöt. Rikoltva nyílt ki az ódon sarokvasra erösített fa. Ures terembe lépett, melyben csak zászlók, három asztal, és mellettuk székek árválkodtak.

Lekéstem! gondolta ijedten. Uzött tekintettel kereste a többi írnokot, és tanácsost. Senki sehol. Átszaladt a termen, és igyekezett megtippelni a helyes irányt. Nem tudta, de érezte, hogy arra kell mennie, amerre elsö sugallatai taszítják. Szorította az idö, a Hold már nyugovóban volt, az elsö madarak is ébredezni kezdtek. Vajon köztuk van a kis sárgarigó is? Már eszeveszetten rohant. Nem törödött a karjában luktetö fájdalommal, köpenye testére csavarodva igyekezett marasztalni, de ö konokul ellen állt, és futott.

Hangokat hallott. Ez az! gondolta, és gondviselt arca kissé kisimult. Pillanatra megállt a kapu elött. Érezte a hajnal dermesztö frissességét bokáihoz simulni. Megremegett az érintéstöl. Felderengett a mosoly, melyet régen számuzött elméje leghátsó zugába. Egy kacaj, és egy kis kéz is derengett már elötte. Elhessegette a gondolatot, és egy határozott mozdulattal kitárta a kapukat...

Éjfélt ut az óra, a mutatók haptákba vágják magukat így tisztelegve a napnak, mely kíméletlenul megöli öket. A sodrás akarata elött meghajolnak, megalázkodnak, és zokszó nélkul behódolnak. Csend lesz úrrá a pillanaton. Zakatoló álmok, és gondolatok néma suvöltése cikázik az asztrál-sztrádán. Ízetlenul, színtelenul vágják egymás elé az elmúlt benyomás röpke óhaját, hogy átgázolván azon, teljes apátiában kimúlva átlényeguljenek egy másik dimenzióba. Egy valóságba, aminek a racionalitása olyannyira szubjektív, mint a felhö perspektívája az óceán tuzéböl. Idegörlö várakozás ez, mikor elsö nekifutással hasra esik a válogatott címvédö, holott a versenyszám éppen erröl szól. Mégis mindenki felhördul.

Három az igazság oldalán. Színuk tapintható. Illatuk bódítóan keseru. Makacsul fuggeszkednek a talaj monumentalitásába, és hátukkal kacéran meg-megérintik az égbolt homlokát. Buszkén hánynak fittyet a szemlélödö bámulatára. Dacosan követelik a napfény azonnali spontaneitását, mint gyermek a szulöi jóváhagyást az elkövetett jószándékra. Körömszakadtából tépik egymást, mert igazuk van. Megtehetik, áldozat nélkul ölnek minden pillanatban, vér nélkul folyik el belöluk az élet, amit egymás vénájából szívnak, amit a homlokokra lehelnek, és boldog enyészetben semmissé avanzsálnak. Felemelkednek, miközben gerincuk lehull.

Négy a megbánás mögött. Bíbor szegélyuk alatt a részvétlenség kegyetlen odaadása. A megértés hallgatólagos átadása, az idö teljes áthangolása egy magasztosabb harmóniába. Akaratuk átível minden érv felett, és talpazatuk az okok veszettségében ázik. Kérdések között tengödve pihen a vörösbe oltott gallér, a turkiz feledésbe merített ingujj. Mutatják az utat, a kutat, honnan merítsen a bátor, hova essen a gyáva, mit igyon a jóllakott, és hova menjen a szomjazó. Kaput tart a szenvedély kékje elé, hogy azt megkerulvén hófehér sötétség telepedjen szemfedöi alá. Az esö monotonitását felváltja a szeszély állandósága. Kiszámíthatatlanul hajszolja, amit eddig is emlegetett. Vörösen folyik a kék idea. Az illúzió turkizbe vert kéksége elterul a szurke vászon elött. Megkapó.

Öt a magasztosság élményében osztozik. Reménytelen vívódása átszeli a boldog hegyeket. Harangja bezengi a tudatlanság kupoláját. Beszakítja, és felismeréssel kevert halhatatlansággal a halálba taszítja az alkalmasakat. A többit kitaszítja a kívulállók közösségéböl, és messzire fújja. Elsodorja, szétveri, átveszi, eladja. Megvesztegeti a fehér testetlen hitvesét, és beborítja kéjes mosolyával. Színtelen kuszasága rendszerbe áll, és odalesz. Hajlatában luktetö gyerekes önzése mögul bátran robog fel a lila szánalom. Alighanem csak a sárga könnyeket igyekszik zöldre festeni, elmosni önmaga által, és ráköpni a megcsócsált maradékot egy kevésbé alkalmas inger kuszöbére. Kuszködése hovatovább alábbhagy, mikor bevégezetlenul elgondolkodik léte szilárd mivoltán. Míg az ég leszakad, más megoldás nem marad: imádni a szurke színeket. Belecsempészni egy igazolást, és a megcsalatott fehér szétszabdaltságát átadni az éjszakai remegés leheletnyi csókjainak.

Homlokom elsimult.