Csak úgy, mert miért ne?

Ködös a hajnal. Az óceán méltóságteljes tánca felveri a párát, és kitolja a partra. Gyorsan kúszik, fel a fövenyen, a házak közé, bokrok alatt, benéz minden ablakon. Nem lát mást, csak nyugodt arcokat az ágyakban. Közönyösen, és megállíthatatlanul kúszik tovább. Át a téren, az autók között. Töprengés nélkul zúdul az útra könnyedén átrázva magán azt a pár jármuvet, ami lassítás nélkul életére tör. Mohón veti légies tömegét a fenyvesre, minden fenyö illatát ellopva, és végigúsztatva illatukat a táj tompaságán. Hirtelen megtorpan. A hegy lábánál kénytelen fejet hajtani. Hangtalanul hördul fel, mikor testvére a prédáját halálos pontossággal becélzó sasként ráveti magát az oromzatról. Szédítö kavarodás kerekedik: az óceán, és a hegy gigászi harca ez. A végtelen vizek kíméletlen, mégis reménytelen ostroma a megmozdíthatatlan, és magasztos állandóság örének pajzsa ellen. Elszánt kuszködésuket csak egy kis madár látja álmosan. Biztonságos fészkének otthonos melegéböl fáradtan várja a katarzist, noha tudja úgy is, ez a harc már a világ kezdete óta dúl. Nem érti, és nem is akarja. Ö csak a napnak él, párjával egyutt, és a porontyok kirepulése után újra neki vágnak az Útnak. Fárasztó nagyon, ellenben mindent megér. Itt hagyni a sötétet, a hideget, ezt az állandó viaskodást. Ha csak egy kis idöre is, de akkor béke, böség, és boldogság van. Visszadugja fejét szárnyai alá, így engedve, hogy álmai használhassák, és szálljanak messze földekre. Szikra gyúlt az égen - a hangtalan csatazaj csitulni látszik. Még egy utolsót oda-oda kapnak egymásnak, de a hegy kitartása gyözelmet hozott erre a napra. Az óceán visszarendeli seregét, és pihenni tér. Úgy is vissza tér, és elöbb-utóbb gyözni fog. Maga sem tudja miért kuzd, csak azt, hogy harcolni kell, nap nap után. Utolsó foszlányait, melyek konokul maradtak az úton pihenve a Nap sugarai részvétlenul taszítják a hegy felé...