Kétségbeesés. Tehetetlenség. Duh. Elfojtott könnyek. Nem is tudom ki elöl szégyenlem öket. Talán magam elött? Talán a múltnak azon saras medrében rekedt kis pocsolyájának emlékét kergetem, ami már rég elporzott, elfajzott posvány. Ez vagyok én most. Egy darab kétségbeesés.
Alighanem jól döntöttél. Alighanem így kellett lennie. Alighanem én hibáztam többet, s te turtél kevesebbett. Mi már csak ilyenek voltunk. Esélyek adatnak mindenkinek. Talán nekunk is jut. Talán ez az az esély, amit most kaptunk. A kezdet, a vég, a végzet a kezdet. Nem tudom. Csak azt, hogy az esö lágyan simogatja az aszfaltot. Életet ad, és nyomokat mos el. Régi utakat áztat, és újakat váj. Elfedi az illatokat, és újakat kever. Megtisztít, és összesaraz.
Egyszer majd megértjuk egymást, egyszer majd megbocsájtasz, hogy megbocsájthassak magamnak. Egyszer majd megértelek, hogy elfogadhass. Egyszer majd elöszönök, hogy karodba zárj. Egyszer majd megköszönöd, hogy bántottalak, és megköszönöm, hogy elhagysz.
Utolsó kommentek