A vonaton ultem 2008 kora tavaszán. Kint a napsutésben az ébredezö fák egy szemvillanás alatt el is múltak a tér dubörgésében. Szerelmesen összebújt az idö monoton kopogásával tcka-tcka. tcka-tcka. Gondolataim összefuggéstelenul (kezet fel, aki meglepödött!) cikázni kezdtek, mígnem kirajzolódott a káoszból egy ismerös vonás. Igézve néztél, és tudtam, csak álmodom. Mégis színt vallottam Neked.
Nem tudom, hogy hallasz-e. Nem tudom, érdekel-e, mit, miért teszek. Nem tudom, volt-e oka, és célja annak, amit mondtunk egymásnak. Amit tettunk a másikért önmagunk ellenében. Esetleg ellen. De semmiképpen sem értunk. Kizárólag érted, és értem. Ezt nem értem.
Évek kellettek ahhoz, hogy megértsd azt, amit látok benned. Turelem. Nem volt. Odaadás. Nem volt. Megértés. Nem volt.
Szeretni nem elég. Rajongani, szenvedélyesen lobogni nem elég. Szeretem a vizet, mégsem élek a delfinekkel (meg az összes sós, nyúlós, nyálkás lénnyel, mely a vizi közeg velejárója). Szeretem a rántott húst, mégsem kockáztatom a skorbutot az egyoldalú táplálkozás (ugye, Norbi...?) kellemetlen intézményével.
Élni nem elég. Meghalni nem elég. Éjt nappallá várni nem elég. Semmi sem elég. Nincs elég. Ezért úgy gondolom elég volt. Hazudhatnék még, követelhetném az igazat. Nem lenne fair. Sosem volt. Sosem lesz. De ilyen az élet, nem? A pillanat igazságát átélni egy hazugság. Egy csalódás. Múlandó, és mint ilyen szomorú. Nincs igazság, úgy, mint ahogy nincs hazugság. Egy mosoly lehet boldog, és keseru. Egy könnycsepp ugyan úgy. Egy érintés lehet gyengéd, és kegyetlen. Keseruen gyöngéd, kegyetlenul boldog. Ezek volnánk mi? Vagy csak te a gyenge, én a keseru? Te a boldog, én a kegyetlen...?
Döccen a vonat, felriadok. Körbenézek. Ismerös házak vánszorognak a távolban, messze vagyok még. Visszahajtom fejem.
Messze vagyok. Messze vagyok. Túl messze kerultem magamtól. Töled. Attól, ami lehettem volna. Attól, ami vagyok. Talán még attól is, ami leszek. Innen minden más. Mint krónikás a dombtetön, a duhöngö csata közepette. Látom, mi történt, elöbb tudom, mint azt a fronton éreznék, látom, mi fog történni, mégis képtelen vagyok hatást gyakorolni az eseményekre. Pedig mellettem a hadvezér. Ö is látja. Tanácsot kér tölem. Nem merek lépni. Az arcában látom az arcomat.
Egy kéz ráz meg inkább turelmetlenul, mint eröszakosan. "A jegyét, ha lenne szíves! Hohó, uram, maga túlment. Kérem szálljon le. Itt is vagyunk. Fél óra, és jön a retúr."
Rohanok. Menekulök elöre, mintsem megálljak, és felnézzek az égre. Vagy le a pokolba. Vagy csak elöre. Hátra nem szabad néznem. Neked sem. Elöre. És fel. Tovább.
Amit "Neked" mondtam...hazudtam. Érted volt. Ennyi volt.
A következö vonatot elértem, és visszamentem Pestre.
Utolsó kommentek