Hosszú lesz a nyár. És hideg. Nem biztos, hogy akarom. Feladni volna kedvem, noha ennek még csak a puszta gondolata is elkeserít. Ugyanis nem tehetem meg. Az egyetlen dolog, amit nem tehetek meg, azért, hogy utána öszintén állíthassam, hogy "mert megtehetem".
Némaság követ. Csak a szél keseru toporzékolása suvölt a vakító ejszakában. Tovább lépni, és tovább keresni. De mi van, ha már megtaláltam? Alighanem, és hagytam elveszni. Újra, és újra. Elveszteni valami fontosat, elvesztegetni valamit, megszabadulni, kiábrándulni, lelki utakon kirándulni. Ezek megvoltak. Bizonyosságot keresni, követelni, megfogalmazni. Az igényeket már tudom, ismerem, bírom öket. Egyedul a valóságba való implantálásuk okoz gondot.
Nem vagyok jó ember. Nem vagyok ideális. De kitartó vagyok. Azt nem tudom, hogy a -számomra- jó dolgok mellett állok-e ki, vagy csak illúziókat kergetek? A valóságnak mi a kétségbevonható varázsa? A remény? A bizalom? A hit? Megfoghatatlan szavak ezek. Mondvacsinált indokokkal, érvekkel, és tartalommal megtöltött idealisztikus fantazmagóriák. Szeretet, félelem, harag, bánat, magány. Ezek kézzel fogható, afféle örökölt beidegzödések, és, mint ilyenek elnyomandók. Nem szabad kimutatni öket, mert hamis kép alakult ki róluk, és az amit egy ember érez, azt másvalaki másnak látja, s óhatatlanul is a kívulálló meglátása lesz a relevánsabb. Óhatatlanul is felkeltve az érzöben a gyanút, hogy akkor mit is érez? Jól érez? Azt érzi egyátalán, amit kell? Szabad éreznie? Szabad öszintének lennie? Lehet úgy éreznie, hogy az másoknak is azt jelentse, amit ö maga érez?
Vagy csak meg kell felelni, csendben, és elvégezni azt, amit...?
Gondolsz-e rám, van-e még hited, reményed?
Vagyok olyan erös, most, mint voltunk?
Vagy olyan bátor most, mikor még egyutt
Kuzdöttunk a múlt megcsalt ígéreteivel?
Láthatjuk-e még a teliholdat a hegyek között,
Ereszkedhetunk-e még völgyekbe, felhök fölött,
Vagy már csak a hegytetön rekedtunk a szélben,
S várjuk, hogy lemosson minket az esö...?
Illatos fákkal, ha találkozol, állatokkal, ha játszol,
Ha tekinteted a kékségre emeled, és már nem fázol,
Akkor vajon te is a múlton mélázol?
Mert én sajnos még igen.
Utolsó kommentek