Éjfélt ut az óra, a mutatók haptákba vágják magukat így tisztelegve a napnak, mely kíméletlenul megöli öket. A sodrás akarata elött meghajolnak, megalázkodnak, és zokszó nélkul behódolnak. Csend lesz úrrá a pillanaton. Zakatoló álmok, és gondolatok néma suvöltése cikázik az asztrál-sztrádán. Ízetlenul, színtelenul vágják egymás elé az elmúlt benyomás röpke óhaját, hogy átgázolván azon, teljes apátiában kimúlva átlényeguljenek egy másik dimenzióba. Egy valóságba, aminek a racionalitása olyannyira szubjektív, mint a felhö perspektívája az óceán tuzéböl. Idegörlö várakozás ez, mikor elsö nekifutással hasra esik a válogatott címvédö, holott a versenyszám éppen erröl szól. Mégis mindenki felhördul.
Három az igazság oldalán. Színuk tapintható. Illatuk bódítóan keseru. Makacsul fuggeszkednek a talaj monumentalitásába, és hátukkal kacéran meg-megérintik az égbolt homlokát. Buszkén hánynak fittyet a szemlélödö bámulatára. Dacosan követelik a napfény azonnali spontaneitását, mint gyermek a szulöi jóváhagyást az elkövetett jószándékra. Körömszakadtából tépik egymást, mert igazuk van. Megtehetik, áldozat nélkul ölnek minden pillanatban, vér nélkul folyik el belöluk az élet, amit egymás vénájából szívnak, amit a homlokokra lehelnek, és boldog enyészetben semmissé avanzsálnak. Felemelkednek, miközben gerincuk lehull.
Négy a megbánás mögött. Bíbor szegélyuk alatt a részvétlenség kegyetlen odaadása. A megértés hallgatólagos átadása, az idö teljes áthangolása egy magasztosabb harmóniába. Akaratuk átível minden érv felett, és talpazatuk az okok veszettségében ázik. Kérdések között tengödve pihen a vörösbe oltott gallér, a turkiz feledésbe merített ingujj. Mutatják az utat, a kutat, honnan merítsen a bátor, hova essen a gyáva, mit igyon a jóllakott, és hova menjen a szomjazó. Kaput tart a szenvedély kékje elé, hogy azt megkerulvén hófehér sötétség telepedjen szemfedöi alá. Az esö monotonitását felváltja a szeszély állandósága. Kiszámíthatatlanul hajszolja, amit eddig is emlegetett. Vörösen folyik a kék idea. Az illúzió turkizbe vert kéksége elterul a szurke vászon elött. Megkapó.
Öt a magasztosság élményében osztozik. Reménytelen vívódása átszeli a boldog hegyeket. Harangja bezengi a tudatlanság kupoláját. Beszakítja, és felismeréssel kevert halhatatlansággal a halálba taszítja az alkalmasakat. A többit kitaszítja a kívulállók közösségéböl, és messzire fújja. Elsodorja, szétveri, átveszi, eladja. Megvesztegeti a fehér testetlen hitvesét, és beborítja kéjes mosolyával. Színtelen kuszasága rendszerbe áll, és odalesz. Hajlatában luktetö gyerekes önzése mögul bátran robog fel a lila szánalom. Alighanem csak a sárga könnyeket igyekszik zöldre festeni, elmosni önmaga által, és ráköpni a megcsócsált maradékot egy kevésbé alkalmas inger kuszöbére. Kuszködése hovatovább alábbhagy, mikor bevégezetlenul elgondolkodik léte szilárd mivoltán. Míg az ég leszakad, más megoldás nem marad: imádni a szurke színeket. Belecsempészni egy igazolást, és a megcsalatott fehér szétszabdaltságát átadni az éjszakai remegés leheletnyi csókjainak.
Homlokom elsimult.
Utolsó kommentek