Van az úgy, hogy feladni volna jó, hogy elfeledni, és tovább lepni. Esetleg leszarni mindent úgy, ahogy van, és csak menni elöre, tenni elöbb, és csak utána kérdezni. Aztán a realizálás, hogy nem, mert így, aztán meg tényleg úgy. Bullshit. Tenni kell, az tény, de hagyni a bizonytalanságok kósza ostorcsapásait...Na azt nem szabad. Lenni magamnak, tenni magamért. Máskulönben mégis hogyan lehetnék érted, hogyan tehetnék másért?
Te speciel leszarsz engem, és ez fáj. Nagyon rosszul esik, és arra gondolatra vezet, hogy te ezt soha nem is akartad. Soha nem akartad muködni látni, élni érezni. Persze, lehet, hogy tévedek, vagy egyszeruen túlgondolom. De nem. Ezt mindössze látom, és megélem. Nap nap után. És mindig a csend. A magánnyal még csak-csak elvagyok, de a csendet nem szeretem. Ezért adom neked. Szokjad csak, a faszkivanmár.
Másodkézböl alakul az élet. Zeneileg úton vagyok, és technikailag is szépen állok. De majd meglátjuk.
Ugrások: azért, mert nem lehet tudni, hogy ki mit akar: ki miért teszi azt, vagy éppen nem teszi azt, amit, és föleg amiért. Na majd egyszer kiderítem.
Utolsó kommentek