Van az úgy, hogy az ember pofára esik. Ilyenkor a kötelezö hisztis kört letudva több lehetösége is van: 1; tovább toporzékol a porban. 2; feláll, és szó nélkul elandalog. 3; feláll, leporolja magát, és elgondolkodik.
Vagyok abban az igencsak megkérdöjelezhetö elöjelu helyzetben, hogy a 3. pontot élem meg. Döbbenten állok, és gondolkodom. De nem jutok egyröl a kettöre. Ugye, elöször is szeretném rendbe tenni az életem. Ez nem kérdés, ezen már dolgozom is. Alakul a hangszeres tudás, alakul az egzisztenciális biztonság, és alakulnak azok a körvonalak, amelyek majd szépen körbevesznek, amit majd igaziból otthonnak fogok nevezni. Másodszor viszont eleddig abban a megingathatatlan hitben ringatóztam, hogy képes leszek teljessé is tenni azt. Hittem, hogy kitartással, és elszántsággal sikerul bizonyítani, és kiérdemelni valami kis biztatást. Nyilván nem támogatásra gondoltam, de egy kis odafigyelés nagyon jól esett volna. Ehelyett mit kapok? Késeket. Minden oldalról, minden fajtát. Nagyot, kicsit, kétélut, és fogazottat. A legtöbbet a körulményeim tartják kezukben, és ezeket még csak-csak hárítani tudom. De a hátamat nem védi semmi. Éppenséggel senki. Akit hittem, hogy ott van, arról kiderult, hogy a véremet akarja. Saját vérét ontja általam. Megtette szemrebbenés nélkul.
Már hosszú hónapok óta settenkedik körulöttem, lesi az alkalmat, hogy elorozza életem. És én bíztam benne, hittem neki, és keblemre öleltem. Nem éreztem meg hideg-színes börét, durva, pikkelyes érintését, mérges szavait. Hagytam magam általa megvezetni. Terve sikerult, megszúrt, és nem biztos, hogy talpon maradok. Hibáim mögé bújva ért el, és hátulról talált a szívembe.
Te sem vagy kegyesebb hozzám. Kérdéstelen szenvtelenséget ugyan úgy fáj, mint a szúrások, amiket eddig elszenvedtem. De még állok buszkén, és a hitem is megvan. Még hiszek, még teszek. Csak legyen ennek a rémálomnak vége, és teljesuljön be az, aminek be kell. Most már bármi áron.
Utolsó kommentek