...kezében remegett a kulcs, de az ajtót csak nem találta. Reszketeg fáklyák derengtek a falakon, olajos csillogást szórva a nedves téglákra. Az egy szem kis ablakon át millió apró fényszilánk tévedt be elveszetten, és vágódott el a kopott köveken. Egyre kétségbeesettebben kereste a megfelelö ajtót. Oly sok év rutinja pillanatok alatt rebbent szét, és mint laikus kereste reményt vesztve a megfelelö zárat. Próbál-eröltet-nem megy-másikhoz araszol, és elölröl az egész rítus. Hosszú folyosó, és a falak rázuhanni készulnek. Kevés az idö...Felsejlik benne egy kósza kép: rózsabokorba rekedt kis sárgarigó, rémulten igyekezett kivergödni a tövisek közul, de mennél inkább igyekezett, annál inkább felsértette kicsi szárnyát. Még most is kezén, és karján a sok vágás, szúrás. De leginkább a rigó csípése fájt neki, noha tudta, csak ijedt volt a szerencsétlen, nem tudhatta, mindössze segíteni akar neki. Azért csak sikerult ujjai közé zárnia, és kiemelni a rózsák mámorító illatából. Szerette a rózsák illatát...
Következö ajtó. Nem...mindegyik ugyan olyan: kemény, vasalt, vastag tölgyfaajtó. Kemény évek, talán századok pihennek a deszkák között. Vajon megvan még az erdö, ami ezeket a barikádokat emelte pont most elé, mikor oly szorító az idö? Érzi az erdö az idö súlyát? Vagy csak a végeláthatatlan körök monotonitását érzi, és nemtörödöm vállrándítással rázza le a múlt sárgaságát, hogy fehér álmát kipislogva színekbe nyújtózva zölden nyugtázza: a nap ragyogása ugyan úgy elsorvasztja...
Kattan a zár, kinyílik az ajtó. Lélekszakadva rohan fel a lépcsön. Zihálva kapkodja a levegöt, elszokott a mozgástól. Leginkább kényelmes padjában ucsörögve szokott írni kötelessége szerint. De a mai nap kulönleges. Sietnie kell, ha nem akar lemaradni, bár számítása szerint már elkezdödött. Érezte csontjaiban, amint ösei is tudták, egyszer eljön ennek is a napja, melyet a néhai krónikások megjövendöltek, és a mostaniak teljes valójában leírnak majd. Megbotlott. Éppen csak arca elé tudta kapni a kezét, melybe éles, luktetö fájdalom lövellt. Kettészakadt a mennyezet, és egy sötétbe burkolózott alaktalan hang szólította meg. Utasította, hogy emlékezzen. Furcsállta, mert ha valamire képes volt, az az emlékezés, ezért is vették fel a rendbe. Bármit hallott is, képes volt visszaidézni, és idöben sorba helyezve leírni. Mire kellene emlékeznie hát? Csendes emlék kúszott szemei elé: aranyló kacaj, egy kis láb kacska csoszogása...Az nem lehet, az nem történt meg...
Feltápászkodott, karja sajgott. Sietnie kell, nem ácsoroghat itt - korholta magát, és serénykedett tovább fel a lépcsön. Fél úton járhat, állapította meg. A lépcsöfokok egyre kisebbedtek, már gyorsabban, és kényelmesen tudott haladni. Felfelé...mint a nyárfa termése, kint az udvaron. Régen órákat tudta nézni, ahogy ezek a kis kósza, jellegtelen pamacsok mohón kapnak a szélbe, és céltalanul szárnyalnak. Érezte kuszködésuket, átélte szabadság utáni vágyukat. Ö is csak egy pamacs volt, akit a szél fúj önkényesen, és ö mégis erre vágyik, ezt akarja...
Elérte a felsö ajtót. Kulcsát remegö, sajgó kézzel a zárba illesztette, majd remegve, de magabiztosan fordított kettöt. Rikoltva nyílt ki az ódon sarokvasra erösített fa. Ures terembe lépett, melyben csak zászlók, három asztal, és mellettuk székek árválkodtak.
Lekéstem! gondolta ijedten. Uzött tekintettel kereste a többi írnokot, és tanácsost. Senki sehol. Átszaladt a termen, és igyekezett megtippelni a helyes irányt. Nem tudta, de érezte, hogy arra kell mennie, amerre elsö sugallatai taszítják. Szorította az idö, a Hold már nyugovóban volt, az elsö madarak is ébredezni kezdtek. Vajon köztuk van a kis sárgarigó is? Már eszeveszetten rohant. Nem törödött a karjában luktetö fájdalommal, köpenye testére csavarodva igyekezett marasztalni, de ö konokul ellen állt, és futott.
Hangokat hallott. Ez az! gondolta, és gondviselt arca kissé kisimult. Pillanatra megállt a kapu elött. Érezte a hajnal dermesztö frissességét bokáihoz simulni. Megremegett az érintéstöl. Felderengett a mosoly, melyet régen számuzött elméje leghátsó zugába. Egy kacaj, és egy kis kéz is derengett már elötte. Elhessegette a gondolatot, és egy határozott mozdulattal kitárta a kapukat...
Utolsó kommentek