A minap épp azon gondolkodtam, h mi a legkomolyabb érvágás az ember mindennapjaiban...Alighanem az ingerszegénység. Amikor senki nem szólít meg, senki nem néz rád, még csak tudomást sem vesznek lényed valójáról, és csak afféle szukséges fuggelékként tekintenek rád. Persze ennek több oka is lehet. Van aki tudatosan keruli a figyelmet, és van akinek a természete az, ami egyenesen csapnivaló, és mint ilyen, mások számára kerulendö. De ettöl eltekintve biztosra veszem, h mindenkinek igénye van kapcsolatra, kommunikációra, akár csak egy érintésre is (és most nem a Blahán való "mennyi az idö, megcsaplak buzi!" témájú megnyilvánulásokra gondolok...).

Itt, Izlandon, azt vettem észre, h az emberek mosolyognak. Nem kényszeredetten, vélt, vagy valós alárendeltséguk beismerése végett, hanem polgári szeretetböl. Emberi szeretetböl. Számomra, aki a magyar metrón, és enblock tömegközlekedésnek nevezett tragikomédián szocializálódtam, egyenesen rémisztö, h ezek a hibbantak minden egyes alkalomkor vigyorognak, mint a vadalma. Oké, ez túlzás, de ha csak egy házam melletti házban lakóval találkozom, és köszönök neki, akkor nem szemlesutve mormol az orra alá valamit, és a lehetö leggyorsabb útvonalon távozik közös életunk apró szegmensének színpadáról, hanem szemembe nézve, mosolyogva visszaköszön. Ha autóban ulve átengedek egy gyalogost, akkor mosolyogva köszöni meg. És nincs abban semmi kényszeredettség, vagy hála (miszerint nem gázoltam halálra), csak spontán, természetesen. Itt valahogy turelmesebbek az emberek, higgadtabbak, és nem utolsó sorban tettrekészebbek. Ha maradok az elözö példámnál, és éppen megállok, h átengedjek egy idös nénit/babakocsis nöt/óvodás csoportot, ÉS mindeközben jönnek mögöttem, akkor nem az a reakció, h kormányt betol a motortérbe, félig kilógva uvölt, és fenyeget. Nem. Megáll, megvárja, míg átkelnek, ugyanis nem az én autómat tekinti potenciális kihívásnak, hanem az utat figyeli, és nem úgy tekint a vezetésre, mint önjelölt sumaher, aki csak azért is emgmutatja a világnak, mert amúgy a kutya se venné észre.

Itt mindenki tudja, hogy emebrek vagyunk, és mint ilyenek érzunk. Amit alap gesztusokkal ki is fejeznek. Nem irigyek, nem gyulölködnek, nem utálkoznak. Teszem hozzá, legalábbis ok nélkul.

Mondhatja erre a derék magyar, h de mert ök nem sínylödtek úgy a történelem viharában. Lófaszt. Nekik a norvégok, és dánok ultek a nyakukon évszázadokik, és zsigerelték ki öket. És mégis: megmaradt a buszkeséguk, az identitásuk, és az emberséguk.

Ezért arra buzdítanék mindenkit, aki csak teheti, mosolyogjon! Ne úgy, mint aki Bob Marley 2 havi adagját szívta el, de ha esetleg egy szemkontaktus szövödik a metron, buszon, akkor nem lekicsinylö félrenézéssel kezdjuk, hanem egy apró mosoly kíséretében térjunk ki a tekintet elöl, ha már muszáj. Én sokat játszottam azzal, h amikor valaki rámnézett, és elkaptam a tekintetét, akkor meg is fogtam. Nem néztem félre, de ö se. Jobban megismertem, mint azt ö szerette volna, de hamarabb elfelejtettem, mint várta. És mégis jobb kedvem lett. Nem egyedul utaztam egy tömött eszközön, hanem valakivel, akit ismertem. Sokkal jobb érzés.

Kívánom a legjobbakat!

:)