Sok víz lefolyt a Dunán. Még több a csatornákon, melyek legyenek szennyesek, vagy kommunikációsak, de buzlenek. Tudom, nem vagyok jó távkapcsolat-tartó, de azért nem teljesen igazságtalan elvárás az ún. "szeretteimtöl", ha néha-néha sugallják felém a létezésem akceptálásának kósza tényét. Többekkel közös lenne a jövö, többekkel szoros a múlt. Mégis, az "árulásom", miszerint önpusztításomnak hátat fordítva kiléptem az életemböl, hogy benne élhessek, egy olyan folyománnyal lepett meg, amit nem gondoltam volna. Tudtam, hogy lekopik pár kapcsolat, hogy sok jegelve lesz. Tudtam, hogy a változások nem csak egyoldalúak lesznek, és nem is vártam mást, mint konfliktusokat. Fájdalmat, duhöt, boldogságot, biztonságot. A tudatát, hogy élek, hogy tartozom valahová. Tévedtem.
A közeg, amit szerettem, már nincs, a kapcsolatok, amiket ismertem megszuntek, átalakultak, vagy kéz a kézben távoztak életemböl. Az újdonsult "kapcsolatok" meg egyszeruen életképtelenek. Nem akarnak létezni, nem akarnak tudatosulni. Ez van, a távolság ezt teszi. Kell az embereknek a közelség, a pillantás ereje, a test melege, a hang atmoszférája. Igen, ezt nem tudom megadni, nem tudok idöben ott lenni, és következetesen része lenni egy rendszernek. Itt senki sem hibás, csak én, meg ök. Mi. Valamivel több, mint két hónap, és kezdhetek mindent elölröl. Olyan emberekkel fogok találkozni, beszélni, egyutt mosolyogni, nevetni, akikröl fogalmam sincs, és mégis megölelem majd öket. Mégis azt fogjuk hazudni egymásnak: "mennyire hiányoztál; de jó, hogy itt vagy; annyi mesélni valóm van." Lófaszt. Ha így lenne, akkor a XXI. század vívmányainak nem is oly komoly anyagi áldozatokat követelö használatába vételével mindez bizony áthidalható lett volna. De nem volt rá idö. Nem volt rá akarat...
És mindez így van jól. Ezekböl csak kevés fáj úgy kifejezetten. Talán a legmélyebbek. Kiderul, mit ért a két és fél év. Mit adott azért, amit elvett. Kétlem, hogy arányos lenne, de legalábbis nem lesz fair. Ott fogunk állni egymás elött, és nézni a másikat, kérdeni: "ki vagy te, s én ki lettem?" Válaszok persze nem lesznek, csak tiszta lap. Furcsálló pillantások egy gesztusra, egy kijelentésre, amit anno nem is gondoltunk volna.
Minden más, amit itt van, mindösszesen kontradikció. Egy látomás, egy kósza fustcsík a huvösen végtelen naplementében. Ha felé mozdulok, szétrebben, szétszakad. Ha csak nézem, messze száll, és soha többé nem látom. Akarom, de soha nem lesz az enyém, és ezért rá kell gyújtanom újra, és újra, mígnem csak megölöm magam. Vagy ök engem? Nemsokára kiderul.
Utolsó kommentek