Hosszú hónapokig álmodoztam arról, hogy mi is lenne egy tökéletes szerelem. Mi az, amit meg lehet élni, amiben lehet élni, amiért lehet élni, és amiért érdemes élni. Vízióim követték egymást, de csak nem találtam jobb megfogalmazást annál, hogy: boldognak és elégedettnek lenni.
Ugyanis az ember lehet boldog. Boldog egy adott okozat végett, egy állapot miatt, egy helyzet mibenléte által. A boldogság kellően mulandó, már-már szükségszerűen valószínűtlenül rövid. De az önismétlés rágalma nélkül lehet újra, és újra ugyan olyan intenzív az idő függvényétől mentesen, ha kell akár napjában többször is, mi több, percenként. Tudom jól, ebben a kijelentésben itt lappang az ún. depresszió fogalma a maga kismillió alternatívájával, de a lélek mindennemű szakdiagnózis nélkül is ingatag, ami igenis egészséges dolog. Nem feltétlenül kell boldognak lenni azért, mert a konvekciós körülmény ezt megköveteli. Egy ajándék, ami jó esetben őszintén jön, nem biztos, hogy boldogságra sarkall, egy gesztus, mit nemes szándék motivál nem biztos, hogy békés nyugtázást von maga után. Ami senkinek sem a hibája, noha a felek igencsak hajlamosak magukra venni a reakciókat nem számolva az előzetes körülményekkel. Ki, mit, miért, minek, hogyan. Egy gesztusban ezek mind-mind benne vannak, melyeknek csupán okozata az, hogy a célszemélyt (az alanyt) boldognak lássa a cselekvő (a küldő). De személyesen is más, és más a boldogság, ám abban szinte biztos vagyok, hogy tárgytól függetlenül a boldogság, mint állapot természetéből fakadóan nem lehet állandósult, sem pedig végleges, de még csak konstans hosszúságú sem. Nem lennénk képesek felfogni, esetleg megélni a lényegi mivoltát, ha állandósulna. Igenis kell a nem-boldog állapot (ami nem egyenlő a "szomorúval"), ahhoz, hogy értékelhessem amim van. Ha az csak egy mosoly, egy érintés, egy szó, mind mulandó ugyan, de boldoggá tesznek. És, ha ezek a múló apróságok, gesztusok tesznek boldoggá, akkor ilyetén állapotom sem lehet hosszabb. Lüktető, intenzív tánc ez, mely hol megpihen, hol vadul meg-, majd felráz.
Az elégedettség már más kérdés. Sokkalta szubjektívabb, sokkalta inkább az Énen, az Egón múlik. Ide sorolnám az összes ön-nel kezdődő tulajdonságokat, mint pl.: önbecsülés, önbizalom, önmérséklet, önismeret...minél több ilyetén tulajdonságot tudhatok magaménak, és minél behatóbban vagyok mindezekkel tisztában, annál inkább ismerem saját határaimat, leszek képben létezésem mibenlétét illetően, tárom fel lelki-testi valóm mivoltát. És mikor megértem magamat, lehetek csak elégedett. Mikor nem üldözök látomásokat, álmokat, víziókat, hanem megragadom őket, és élek velük, akkor elégedett lehetek. Mert mindezeket felhasználhatom arra, hogy mások életében szerepet vállalhassak, mert vállalni akarok. Az ember társas lény, szüksége van az interakciók látszólag kaotikus, ellenben pofátlanul kifinomult, és logikus rendszerének folyományára ti. a törődésre. Mindegy is az, hogy törődöm valakivel, vagy velem, személytől/dologtól függetlenül szükség van rá. Mindenkinek. Ugyanis csak így lehet az emberi szellem elégedett, ha létét mások által is elfogadottnak éli meg. A dac erre a legjobb példa: minél inkább dacos valaki, annál inkább tisztában van lényének felfogottságával. Szóval, a "tartozom valahová" érzése bizonyosan elégedetté tesz, és az elégedettség tehet boldoggá...
A szerelem ezen két dolog egyik furcsa, de annál ragyogóbb, és elsöprőbb szimbiózisa. A boldogság pulzáló dohogása, és az elégedettség konstans stagnálása. Ha valamelyik átveszi a másik szerepét, esetleg arányaiban tolódik az egyik a másik rovására, az már csak kapcsolat. Érdeki, biztonsági, akármilyen, de "mindössze" egy kapcsolat. Menthető, de nem bagatellizálandó. Semmi sem lehetetlen, és semmi sem megmásíthatatlan, mindössze akarat, és belátás kell, no meg fentebbi két érték objektív mérlegelése. No meg két emberi lény, akik ezt így is gondolják...
Én most boldog vagyok, és elégedett.
Utolsó kommentek