Újra itt az Ösz.
Csendes, feszult, utemesen ring a széllel, és a több ezer sóhajjal, mely ugyanennyi lélekböl szabadul fel minden pillanatban. A káoszból rend alakul, a rendböl rendszer, a rendszert meg félresöpri a Sors keze. Minden kezdödik elölröl. A nappalok hossza belevész az éjszaka átható merengésébe, mígnem állandósulni látszó ténfergéséböl fel nem rázza a tavasz cseppet sem szolid uvöltése. Az egy késöbbi história lesz. Most, és itt. Más nem számít. Nem is lehetne másképpen, ha mégis, az felörölné az agyamat. Nézek ki az ablakon. Csend. Egy gördeszkás srác hajlik a térben, lefelé a horizont síkjába. Észre sem veszi, milyen közel van a megvilágosodáshoz. Mint ahogyan senki sem. Hátat fordítok. Tekintetem megakad a vérpettyes szönyegen. Eszembe jut az a két napi kín, melyet kis híján egyedul kellett eltöltenem. Pokoli fájdalom, és inszomnia. De ez is elmúlt. Tovább a holnapba. Egyszer írtam Valakinek, nem élek már semmiért. Hazudtam. Ezt neki is bevallottam, mert mondatom második fele már így szólt:"...csak a holnapért. A mát valahogy elfelejtem. Ahogy a tegnapot is."
Nem szabad felejteni. Mondják, hogy a fájdalomra nem emlékszik az ember. Szerintem ez nem igaz. A fájdalom az (legyen bármilyen keletu is), amely értelmet ad a boldogságnak. Az elégedettségnek. Filozofikusabb fizikusok akár nyugalmi helyzetnek is mondhatnák utóbbit. Boldognak lenni múló parány. Az csak a tuzelö az elégedettség kazánjába lelkunk nem is oly mély dimenziójában. Olyan is van, hogy a tuzet fojtani kell. Nem lehet minden mindig tökéletes. Nem is lesz.
Nagy álmokkal élek, és kis életekkel álmodom. Álmomban az vagyok, aki. Érzem a határaimat, ismerem magam, ezért nem félek. Nem tudok -már- repulni, meg tudok halni, de élek, és elégedett vagyok. Ébren csak kósza illúziókat kergetek, de álmaimba nem férnek be. Mint ahogy álmaim sem az életembe.
Leulök az ágyra. "Bassza meg, még mindig fáj..." Inkább maradok állva, és csendben nézem a vérfoltokat a lepedön. Persze, hogy is felejtheném...Az elfojtott könnyek, a ki nem mondott szavak így manifesztálták magukat a valóságomba. Pecsétes bizonyítekként, hogy valami nincs rendben. Oly sok mindent akartam mondani, és mikor lehetöségem lett volna rá, már nem volt mit. Nem azért, mert bevégeztetett, vagy mert jelentöségét vesztette, egyszeruen csak önmagam ellen fordultam. Minden szavam csak keseru önsajnáltatás, vádaskodás, kifogás keresés. Mind beleégtek a lepedöbe. Moshatnám, mint a jobb sorsra érdemes Ágnes asszony, de már késö. Én csak a múltamat öltem meg. Legalábbis egy részét.
Megremeg az ablak. Felkerekedett a szél. A zenelejátszó átkapcsol egy régi kedvencre. Frusciante: The Days Have Turned...Milyen igaz. Így összel ez már csak így megy. Két és fél hónap éjszaka. Gyakorlatilag alvás nélkul. Esély kínálkozik a lélek szárnyalására, a gondolatok szabad áramlására. És a félelmekkel való szembekerulésre.
Megremeg az ablak újra, és újra. Ismét odaállok a reluxa heves tánca mellé. Erösödik a szél. Ismerem az érzést. Remeg, vágyakozik, akar, és követel. Kielégulni kíván. Nem fog. Az élet rendje már csak ilyen. Ha ezzel a hévvel kapja meg, csak elpusztítja akarata tárgyát. Óhaja beteljesuletlen marad. Örökre nem...dehogy is. Az örökkévalóság szerintem csak az ember egójának egy kósza kísérlete a múlandóság, és gyarlóság fölé való emelkedésre. Mondják, csak az halhatatlan, akit nem felejtenek el. Akkor végtére is mindenki az. Halhatatlan. És senki. Hányan is emlékeznek a legtöbb fáraóra? Elenyészö kisebbség. Akkor az isteni fáraók, cézárok, királyok, fejedelmek mind-mind ugyan olyan kis porhuvelyek, melyeknek a biológia teremtette öket. Másik végröl, halhatatlanná lett az összes olyan munkás, rabszolga, napszámos, akik a világot építették. Nélkuluk nem lenne e halvány emléke se a múltnak.
Duhöng a levegö, és vihar közeleg, mégis csendesek az utcák. Irigylem öket ezért. Turelmesek, némák, és mégis mennyi mindent látnak, hallanak, éreznek. Részesei a legapróbb csodáknak, a legféltettebb titkoknak, a legaljasabb gaztetteknek. Tanulhatnánk töluk. Persze, tudom én, erre senkinek nincs ideje. Annyira elfoglalja a más életében számára beosztott szerepe, hogy a saját darabját már nincs is ideje próbálni. Semmi baj, majd mindent a maga idején, ugye?
Odacsoszogok az asztalhoz, és buszkén végignézem azt a tébolyt, ami az életem. Ures dobozok, papírok, pengetök...Mellette a Hangszereim...Gyönyöruek. Olyan gyönyöruek, hogy már-már idegennek hatnak. De nem azok. Bennuk az én lelkem van. Sötét, világos, emelkedett, lapos, mikor melyik. Tölem fuggetlenul változnak, de az enyémek. Én már birtoklom öket. Kellhet több?
Igen. Valaki, akit szerethetek, akit gyulölhetek, akivel élhetek, aki ellen vétkezhetek, akinek megbocsájthatok, akitöl feloldozást kapok. Aki emberré tesz. Egyedul csak egy meghasonlott képmás vagyok egy lelketlen vásznon. Önmagamat nem tudom lefesteni. Kifesteni igen, de ott még nem tartok...
Tombol a vihar, az esö kopog. Inkább csalódottan, mint duhösen. Csalódott, mert kutya sem figyel rá, mindenhonnan kizárják. Ezért bújik, szerintem, mindenkihez olyan szorosan, akit átölelhet végul.
Iszom egy pohár vizet, és lezuhanyzom. Az esö boldogságát ellopom magamnak. Öleljen szerelmesen a meleg víz, mossa le a hideget börömröl. Melengessen úgy, ahogy kinti édestestvére szeretné, csak természeténél fogva alkalmatlan rá. Talán nyáron...
Utolsó kommentek