Van az úgy, hogy nem akarok semmit. Ez általában csak akkor fordul elö, amikor mindent akarok, de sehogy sem vagyok hajlandó tenni érte, és egy egyszeru csavarral lemondóan vágyakozom utána. Nem is oly sokára mégis ölembe hull. Vágyak, álmok, remények. Minden. Persze véletlenul sem az, amit jelen per pillanatban, a 4 fokos erösen szeles-esös nyári estén elképzelek. Fejben minden olyannyira evidens, hogy a racionalitásból eredö elképzelés önmaga paródiáját játszva teszi meg nekem azt a szívességet, hogy nem akadékoskodik, és nemes egyszeruséggel fel sem merul. Mert itt bent minden csak...van. Csak úgy. Mert megvan a rendszere, a pályája, önnön szabályrendszere, és határai. És amint az elme huvös logikája a lélek lángjával szerelemre lobban, akkor egy olyan pusztító vihar kerekedik, ami minden eddigi elképzelést felulmúl. Ugyanis semmiképpen sem az lesz, ahogy azt idebent megterveztem.
Persze, ez nem is baj. Legföképpen úgy nem, hogy beleveszem azt az igencsak lényeges tényezöt, ami ezen elképzelések legalapvetöbb eleme: az egyén. A fentebb ecseteltek bárkire ráírhatók, mintegy egyenlet ismeretlenjei. Egyedul a megoldás a biztos: a halál maga. Semmi rossz nincs abban, ha elfogadom: igenis mindaz, amit véghez viszek mulandó, csekély, semmitmondó. Mások életében. De az enyémben igenis számítanak, igenis van egy út, amin haladok, és szépen lassan kitöltöm a keretet az élet színeinek skálájával. Nem kell minden színt felhasználni, az nem mutatna jól. Esztétikusan, határozottan kell vonni az ecsetet a kapott vásznon, mert egy bizonytalan megingás csak az adott rész alapos újraértelmezésével korrigálható. De legalábbis új színt kell kikeverni, mert az elözö feltételei már nem adottak, az impresszió már nem ugyan az, a cél is más. És itt jön a képbe a hasonlóság ismeretlenje: az egyén. Ha a vázlatomat elkezdem színekkel feltölteni, óhatatlan, hogy a muvelet közben (is) hatások érnek, legyenek azok egészen picik, mint egy felhö elsuhanása a napfény elött, vagy egy óvatlan mozdulat következtében leboruló paletta. Így képzelem a Sorsok találkozását.
Mikor egyének futnak össze, folynak össze, és egyutt egy teljesen új színezetet adnak ugyan annak a formának, mintegy az alakot magát is átlényegítve a perspektíva szubjektivitásán. Máris két alternatíva lesz, ahonnan ugyan az a kép látható. De ennél sokkal többen fogják szemrevételezni, lett légyen az feledhetö, vagy érdektelen. Ami nem számít.
Hosszú felvezetés után rá is térnék a kevésbé terjedelmes mondandómra. Van az úgy, hogy azt hiszem minden sínen van, még akkor is, ha az adott pálya nem feltétlenul jelent felhötlen boldogságot. Aztán egy apró kis véletlen, egy kósza pillantás, és megváltozik minden. Minden. Hirtelen szuk az idö, szorítása fojtogat, mozgásképtelenné tesz. Látni, érezni, hallani, és tapintani akarok. Most. És nem lehet. Maradt a hatodik. Ami csak arra elég, hogy összezavarjon, és ellentmondásba taszítson mindazzal kapcsolatban, amit eddig biztosnak hittem. Persze, az is kiderult, hogy a bizonyosságért önmagamat adtam fel. Kiszáradt kis kagyló voltam a tengerparton, akire az arra járó vet egy kósza pillantást, talán el is mosolyodik, talán eszébe jut szépsége, szívóssága. De most az igazi lélek kezébe kerultem. Felemelt, nézeget, forgat, tunödik sorsomon. Csak azt nem tudom, hogy visszadob-e a tengerbe újabb hányattatások közé, visszarak-e a partra a konstans mozdulatlanságba, vagy zsebébe bújtat, és magával visz. Törékenynek hisz, de a vázam erös, s én is félek: nem akarom börét megvágni. Hosszú éjszakákba nyúló pillanatok tunnek el a hullámok morajlása mögött. Csitul a tenger, az eddig izgatottan surrogó föveny is pihenni tunik. Mozdulatlan pihenek tenyerén, s ö is mozdulatlan néz engem. Mégis, mintha zárná rám ujjait. Hajításra készul, eltenni, esetleg vissza a homokba? - ó, nem tudom, de legyen már valami! Fuléhez emel! Hallgatja általam a tengert. De hát csend van! Mitévö legyek? Hogyan bizonyítsam neki, hogy igenis veszi hasznom, örömét is leli, csak...van az úgy, hogy nem kell. Gyöngyház szín tekervények között a fantázia csordogál: nem akarom megmondani, mit halljon. Csak ölelem fuleit, és suttogom, mi kiszáradt szívemnek kedves: a tenger végtelenségét, az állandó mozgást, változást, és az ebböl fakadó végtelen állandóságot. Van az úgy, lesz ez így, mert volt már ez úgy is. Most is lesz valahogy, ha nem is úgy, hát így.
Utolsó kommentek