Csak úgy, mert miért ne?

Odaátról nézem a hajnal távozását. Felettem csak a szikrázó napsutés, és a felhötlen ég közönyös ragyogása. A csend aludni tér, hogy a nappali némaságnak helyet adjon. Dudaszóra szakad ki milliónyi köbméter víz börtönéböl, hogy elmossa az igaz álmok könyörgését, és belefojtsa öket a racionalitás szennyes kanálisába. Szinkronban örlödnek a reggeli gondolatok, az újságokra vésett lelkes hangulatok. Majd a föleszmélés hirtelen sikolya: menni kell, élni kell...

Csak egy nap, nem több, mit most nélkuled töltök. Tudom, éled kis világod határai közé zárt telhetetlen vágyadat. Mosolygós szemed tuzébe fagyott kétségbeesett örömkiáltásodat szívek sokasága hallgatja, és dobban rá önfeledten. Az idö kereke megakadni látszik, pedig csak a két pillanatot élettel megtöltö feszult várakozás ez. Örökkévalóság. Mosolyogsz. Mindig mosolyogsz. Arcod tukrében a dac megszállottsága sziporkázik, ami a Nap fénye is lehetne. Az is: éltet, keretbe zár, és megóv. Kinek van erre szuksége? kérdezi a jogos szó. Kinek nincs? jön a felelet a spontaneitás örökkévalóságából. Adni kell, mert adni jó. Kapni kell, mert nem lehet, nem járandóság ez, mégis oly édesen hívogat. Színjáték lehetne ez, mely szerepet azok játsszák, akik már nem is figyelnek. Önkéntelen mozdulatok tánca már ez, afféle beteges rángatózás, mégis a koreográfia kifinomult, csak követni ne akarja senki, mert ö is táncra fakad, és meg nem áll, míg a tegnap fel nem rázza. Akkor meg már késö lesz. Marad az éjszakai remény, de addig bizony várni kell. Addig pörög a film, szakadnak a kockák.

Este lesz. Az alkonyat duhöngve követeli jussát, mint aki tudja: nincs sok ideje már. Meg is kapja - csendben ölel, többet nem szól. Akar, kíván, vár, fél. Elkomorul, s arcán csillagnyi csepp ragyog. Mégis elégedetten veszi tudomásul: ez a néhány óra csak az övé. Suttog csendben, bizakodik. Bizonytalanságát csak halvány remegése árulja el, de palástolja: arcát elfátyolosítja egy holdfénnyi felhö. Elkúszik ez is, tudja, de addig azt hiszi, senki nem láthatja vívódását a hajnal köszöntésének milyenségét illetö kérdésben. Varázsutés. Menni kell. Már a fények remegése sem segít, indulni kell, akarni kell, merni kell. Várni kell újra, hogy kétségeit beleszöhesse az éjszaka vásznába. Békében leborul a fény megállíthatatlansága elött. Arcára mosolyt csal ez a veszteség, mert tudja, holnap megint gyözni fog.

Merengve nézem ezt az allegóriát. Ismerös, de mégis távoli. Odaátról kicsit kuszábbak a részletek, de a bizonyosság kontúrja kézzelfogható. Szinte a torkomon érzem, szívemben hidegen gyökeret ver, és felperzseli lelkem eleddig szunnyadónak vélt rétegeit. Újra játszani ezt a kört nem lehet, a lapokat leosztották...Aludj békében

Szóval...Most egy kissé összefuggéstelen, de öszintén zavaros gondolatmenet következik.

Így vagyok, mint említettem, mert ez így jó. Ha nem lenne az, akkor nem érezném annak, nem akarnám, és nem is eröltetném. Úgy érzem sínen van az életem. Mert a vonat, ami nap nap után dubörög, kikényszerítette. Menni kell, és megyek is. Sok mindent megéltem ebben az említett bizonyos pár hónapban. Elpusztítottam magam, hogy élhessek. Éltem, hogy megölhessem mindazt, ami fontos. Új értéket képvisel mindaz, amit eddig megdönthetetlennek, és mint ilyen, megcáfolhatatlannak éreztem. Semmi sem az. Az istenek ott vannak mindenutt: figyelnek, nevetnek,fejuket verik a falba, sugallnak, bátorítanak. Megtanultam hallgatni rájuk. Eleddig úgy éltem életem, hogy ez, és ez fontos, amaz már kevésbé. Butaság, és egyben a legnagyobb döreség, amit ember elkövethet. Változni kell, mert a változás adja bizonyságát annak, hogy igenis élek. Belátni a múlt hibáit, és levonni a megfelelö konzekvenciát, feltételezve, hogy van. Belátni a jövö tévedéseit, a reménybe vetett vak hit által sugallt nevenincs végtelenséget, ami minduntalan bebizonyítja: a holnap ugyan olyan messze van, mint az elözö másodperc.

Akarat. Ez az, amit megtanultam az elmúlt idökben. Akarom a jövöm kiszámíthatatlanságát, akarom azt hinni, hogy nincs ráhatásom, be akarom bizonyítani, hogy nekem igenis van lehetöségem dönteni: így, vagy úgy. "mindig volt, és lesz választás." Ami ma a világban történik, az egy vicc. Csak sokak úgy gondolják, mint a méltán népszeru mondás: értem én a viccet, csak nem szeretem. Nos, szerintem szeretni nem is kell, de elfogadni, és a lehetö legbiztosabbat kihozni nem nagy ördöngösség. Ha meg az, akkor a tisztelt világ mélyen bekaphatja, mert én vagyok az élö példája, hogy ez így ebben a formában nem teljesen fedi a valóságot. Akarttal minden elérhetö. Minden. Csak sokan félnek akarni. Sokan azt hiszik akarni bun, rossz, nem "illendö". Azok meg is érdemlik, és nem azért, mert buták, dehogy. Azért mert vakok - önszántukból. Nem akarnak látni. Pedig annyi szép, és jó dolog van a világ nyomorúságába csempészve...ahogy kedves barátom mondotta volt egyszer: "Az élet szép, csak a világ szar." Van benne logika, de lássuk be. 7 milliárd a minimum, amennyi érdekeltség megvan ebben az életben. A Káoszt már nem is számolom. Ezek mind felesleges dolgok. Az ember magának él, és ezzel éltet másokat. Aki azt állítja, hogy másoknak él, véleményem szerint hazudik. Az az ember alighanem mások életében óhajtja eltölteni saját életét, mint egy önigazolásként reflektálni saját magára mások életének önnön szubjektív megítéltetettsége által. Sok sikert hozzá, bár a hosszú távú hatásokról, és eredményekröl vannak elképzeléseim. Azért mondom ezt, mert addig (szerintem) magam is így voltam. De megtanultam (megtanították), hogy ez bizony elég labilis talaj. Söt...

Azt hiszem beleestem egy hibába. Szeretek. Hibának tartom ezt, mert jó eséllyel viszonzást nem találok. Szeretni jó, szeretni kell. Másként nem megy, de a fentebb említett önzöségi (ami semmi esetre sem rossz) rátát szem elött tartva. Ha nem, akkor jönnek az úgynevezett rossz kapcsolatok, a zátonyra futott évek. Ilyenben szerencsére nem volt részem, de ez alighanem csak, és kizárólag annak köszönhetö, hogy jó tanuló vagyok. Az a sok szar, ami minden embert elér, mert elér, nálam úgy köszönt vissza, hogy a szokásos letargiát követöen végigtekintettem a hibákon. Vádoltam, követeltem, bosszúra szomjaztam. De mindezt magammal kapcsolatban is megtettem. Megbunhödtem hibáimért, és most csak azt mondom már: be lehet kapni. Tövig. Aki változni akar, és szeretni, mindazonáltal szeretve lenni (!) , az tanul, és megteszi, amit eddig félt, nem akart, nem volt rá képes. Mert az ember bármire képes. Akarattal, önzöséggel, álmokkal, kitartással, turelemmel. Tévedek? Lehet, de addig is jól érzem magam, és majd a pofára esést követöen leporolom magam, és azt mondom: Hölgyek, és urak, ezt bizony elkúrtam. Nem kicsit...noésakkor? A gyermek talán nem követ el hibákat, nem esik hasra, nem jár pórul? Ugyan ezt egy "érettebb" ember miért ne tehetné meg? Ja, hogy társadalmi konvenciók...fasza. De ha a mai világban már nem képes tanulni az ember, akkor legalább azt ne verjék ki belöle, hogy igénye legyen rá. És most nem a biokémia legeldugottabb kérdéseire gondolok (ami azért kétségkívul izgalmas topik), hanem a legalapvetöbb szociális, és etimológiai alapvetésekre. Ma már túl sok információ van, ami az embert óhatatlanul érdektelenségbe taszítja, és nem kelti fel igényét a tudás "önzö, magáénak tehetö" megszerzésére. Ami baj. Így szuletnek a droidok...Valószínuleg ezért vagyok azon kevesek egyike (ha nem az egyetlen), aki a Vektor címu remekmuvet teljességgel komolyan tudom venni, söt, tovább megyek etalonként tudom használni jelen társadalmunk problémáinak kezelését illetö kérdésekben...

www.youtube.com/watch

No de ez nem is számít talán...a lényeg, hogy menni kell, változni, nem követni a folyón vert saját hullámunkat, hogy mindig beleléphessunk, Úgy is reménytelen a vállalkozás. Szerencsére nem lehet.

Igen, így. Nem tudom, de valahogy az "így" érzése kellöképpen megnyugtatóan hat arra nézvést, hogy legalább nem úgy. Az elmúlt hónapokban (szám szerint kettöben) kaptam hideget-meleget. Új év, mondjuk, új célok, új terrvek, minden új. Lófaszt. Minden ugyan az, csak az elhatározás magasztos maszlaga önti le azzal a ragadós mázzal, amitöl valami érthetetlen oknál fogva képtelenek vagyunk szabadulni. Én legalábbis. Ezért döntöttem úgy, hogy akkor nesze neked világ, akkor is az én akaratom teljesul! Boldog, és elégedett ember akarok lenni. Minden jel arra mutat, hogy az is leszek. De, mint a legtöbb út, ez sem akadálymentes. Inkább akadálymenetes, ha szabad élni a szójátékkal.
5 hónap múlva beleesek ugyan abba a hibába, amiböl menekultem. Történetesen önnön álmaim hiú reményeinek menthetetlen uldözésének keserédes folyamatába. Amondó vagyok: megéri.
 Volt egy érdekes megjegyzés fogadott apám részéröl: "oh, so you're planting the grass before you move." Milyen igaz, mert valóban. Mentem a menthetöt, és építem a lehetetlent. Lehetetlen, mert nem tudok annyi örömet, és boldogságot megosztani életem apró, de jelentös szereplöivel, amennyire érdemesek volnának, de azért megpróbálom. A kudarc garantált. És ez benne a magával ragadó. Megragadni az élet princípiumát, szeretni, kívánni, magamévá tenni, eltaszítani. Pont, mint az életnek nevezett szerepjátékban...Megteszem, amit tudok, amit kell. Magam miatt. Folyt köv...;)

soundcloud.com/drunkeniguan/lsd

Olyan ez, mint az elsö papír
A falon mászik egy lila tapír
És nem érted, h miért szakadt rád
az Enterprise a holdak után
Amiken átszántottál.
Egy sugárhajtású Zetorban már ott ul
mind a három nagyapád,
És nem kérdezed; merre tovább...talán

Hamis illúzióba ringat
A háromlábú kecskevombat
És nem érted, hogyan kerult a képbe
Egy újabb kecske,
Amiröl nem is sejtenéd
Hogy a Krisztus vére telibe verné
Egy hokiutövel, ha éppen
Megfelelne neked.

Asszociációból jeles, de mégis mindenben kételkedsz,
Akár az Úr a Buddhával folytatott erös vitában,
De nem kérdezték meg az Allahot, h ö mire gondolt
Pedig hindu papot is hívtak neki, h felróják
a kereszthalált, talán

Csendes-óceánban eltévedt egy jegesmedve
Mert nem égették el olyan alaposan,
Mint ahogy kellett volna egy déli pingvint
Mert Giblartárban egy majom ugrik a vízbe,
De mégsem lepödik meg senki
Csak az a sárga minotaurusz
na mit tudsz?
csak a sárga minotaurusz

Talentummal fizettem a fulkében, és elbeszéltem magam mellett,
mert nem kerestem az indokot,
hogy újra meglássam a tukörben a sápadtan rám mosolygó
Piroskát a farkas gyomrán át...
talán megbasztam a nagymamát...
talán én vagyok a vadász!

megnyílik elöttem az ég
leszakadok, és zuhanok felfelé
de nem is furcsa, nem is kérdés.
furcsa, h nincsen vége és...

mondta valaki, hogy sznobizmus legteteje
hogy ha rántott hús és hal pecsenye
pezsgövel elfogyasztva... olyan mint egy
harmadnapra kiosztott másodnap,
pedig nem értettem, mit ugat az az ember, aki azt hazudja:

hogy az apám
hogy az anyám
hogy a nagyapám
hogy a nagyanyám

***

álmaimban ott él az égbekiálltó kinevetés
a lelkembe vetélt másodhullám
nem mondom, ez kicsit furcsább
éppen csak, h nem tudnám, megmodnani,
hogy mire gondolt az úr...

***

talán...

Ez volnék én. Szétesve, kirekesztve, elfeledve, és felemelve. Szabad verselésböl kerekedett számvetés önmagammal. Fentröl lefelé. Kintröl befelé. Mikor a felismerés rászakad a lélekre, és nem kéri ki a racionalitás, valamint emóciók örök huzakodását követö összefuggések kérlelhetetlen véleményét. Hiányolni, szeretni, kívánni. Feledni, gyulölni, elátkozni. Remélni, hinni, várni. Felesleges, ha a kapuban állok, és fél lábbal már ott vagyok, ahonnan kimennék. Segélykiáltás, és vádirat ez egyben, melyben az ugyész, és védnök is én vagyok. A bírám lettem, csak nincs rendszerbe foglalva a bunösségem vélelmének ártatlan szisztémája.

Néhány sor kiemelve: "Talentummal fizettem..." Önmagamat örlöm fel, és selejtezem ki egy zárkában, mit otthonomnak nevezek. Nem adtam célt gondolataimnak, pedig mindig visszaköszöntek, és a saját boldogságom eszeveszett uldözése zabálta fel békém alanyát, és engem. Mellékúrtam, de nagyon; öreg, szottyadt ideák uldözése tébolyult pillanatra múló örömet is csak addig okozott, amíg nem szorítottam ki a lelket belöle. Mégis, vadász leszek, aki a mese végén kiszabadítja a lányt, az öreget hagyja élni magában, a farkast meg lenyúzza, és buszkén mutatja: ez már csak múlt.

"Olyan, mint egy harmad napra kiosztott másodnap..." Sosem érem utol önmagamat. Elöre tervezek, de mire elképzeléseim gyumölcse beérne learatom, méreggel permetezem a sterilitás hisztérikus igényével, és ecetbe mártom, hogy majd jól elfogyasztom a föfogáshoz. Ami sosem kerul terítékre. Bezzeg szeretteim kik magukra öltik a család szociológiai bábjátékát, és megóvnak, odaadóak, bölcsek, és feltétlenul szeretnek, hibátlanul átlátják azt amit én gyermeki daccal eltaszítok, taszítottam, és soha nem viszonoztam azzal a természetességgel, amivel kaptam.

Talán. Talán egyszer megértem, és megpihenek. Addig is marad a fuggöség. Az életbe vetett felesleges, és önhitt fuggöség. Afféle gyávaság, mert nem merem belátni a hajlandóság akaratát testem felett. Szívem, és elmém felett. De lelkem ma este tiszta, és lángol. Sorsom vihara felkarolt.

Újra itt az Ösz.

 Csendes, feszult, utemesen ring a széllel, és a több ezer sóhajjal, mely ugyanennyi lélekböl szabadul fel minden pillanatban. A káoszból rend alakul, a rendböl rendszer, a rendszert meg félresöpri a Sors keze. Minden kezdödik elölröl. A nappalok hossza belevész az éjszaka átható merengésébe, mígnem állandósulni látszó ténfergéséböl fel nem rázza a tavasz cseppet sem szolid uvöltése. Az egy késöbbi história lesz. Most, és itt. Más nem számít. Nem is lehetne másképpen, ha mégis, az felörölné az agyamat. Nézek ki az ablakon. Csend. Egy gördeszkás srác hajlik a térben, lefelé a horizont síkjába. Észre sem veszi, milyen közel van a megvilágosodáshoz. Mint ahogyan senki sem. Hátat fordítok. Tekintetem megakad a vérpettyes szönyegen. Eszembe jut az a két napi kín, melyet kis híján egyedul kellett eltöltenem. Pokoli fájdalom, és inszomnia. De ez is elmúlt. Tovább a holnapba. Egyszer írtam Valakinek, nem élek már semmiért. Hazudtam. Ezt neki is bevallottam, mert mondatom második fele már így szólt:"...csak a holnapért. A mát valahogy elfelejtem. Ahogy a tegnapot is."

Nem szabad felejteni. Mondják, hogy a fájdalomra nem emlékszik az ember. Szerintem ez nem igaz. A fájdalom az (legyen bármilyen keletu is), amely értelmet ad a boldogságnak. Az elégedettségnek. Filozofikusabb fizikusok akár nyugalmi helyzetnek is mondhatnák utóbbit. Boldognak lenni múló parány. Az csak a tuzelö az elégedettség kazánjába lelkunk nem is oly mély dimenziójában. Olyan is van, hogy a tuzet fojtani kell. Nem lehet minden mindig tökéletes. Nem is lesz.

Nagy álmokkal élek, és kis életekkel álmodom. Álmomban az vagyok, aki. Érzem a határaimat, ismerem magam, ezért nem félek. Nem tudok -már- repulni, meg tudok halni, de élek, és elégedett vagyok. Ébren csak kósza illúziókat kergetek, de álmaimba nem férnek be. Mint ahogy álmaim sem az életembe.

Leulök az ágyra. "Bassza meg, még mindig fáj..." Inkább maradok állva, és csendben nézem a vérfoltokat a lepedön. Persze, hogy is felejtheném...Az elfojtott könnyek, a ki nem mondott szavak így manifesztálták magukat a valóságomba. Pecsétes bizonyítekként, hogy valami nincs rendben. Oly sok mindent akartam mondani, és mikor lehetöségem lett volna rá, már nem volt mit. Nem azért, mert bevégeztetett, vagy mert jelentöségét vesztette, egyszeruen csak önmagam ellen fordultam. Minden szavam csak keseru önsajnáltatás, vádaskodás, kifogás keresés. Mind beleégtek a lepedöbe. Moshatnám, mint a jobb sorsra érdemes Ágnes asszony, de már késö. Én csak a múltamat öltem meg. Legalábbis egy részét.

Megremeg az ablak. Felkerekedett a szél. A zenelejátszó átkapcsol egy régi kedvencre. Frusciante: The Days Have Turned...Milyen igaz. Így összel ez már csak így megy. Két és fél hónap éjszaka. Gyakorlatilag alvás nélkul. Esély kínálkozik a lélek szárnyalására, a gondolatok szabad áramlására. És a félelmekkel való szembekerulésre.

Megremeg az ablak újra, és újra. Ismét odaállok a  reluxa heves tánca mellé. Erösödik a szél. Ismerem az érzést. Remeg, vágyakozik, akar, és követel. Kielégulni kíván. Nem fog. Az élet rendje már csak ilyen. Ha ezzel a hévvel kapja meg, csak elpusztítja akarata tárgyát. Óhaja beteljesuletlen marad. Örökre nem...dehogy is. Az örökkévalóság szerintem csak az ember egójának egy kósza kísérlete a múlandóság, és gyarlóság fölé való emelkedésre. Mondják, csak az halhatatlan, akit nem felejtenek el. Akkor végtére is mindenki az. Halhatatlan. És senki. Hányan is emlékeznek a legtöbb fáraóra? Elenyészö kisebbség. Akkor az isteni fáraók, cézárok, királyok, fejedelmek mind-mind ugyan olyan kis porhuvelyek, melyeknek a biológia teremtette öket. Másik végröl, halhatatlanná lett az összes olyan munkás, rabszolga, napszámos, akik a világot építették. Nélkuluk nem lenne e halvány emléke se a múltnak.

Duhöng a levegö, és vihar közeleg, mégis csendesek az utcák. Irigylem öket ezért. Turelmesek, némák, és mégis mennyi mindent látnak, hallanak, éreznek. Részesei a legapróbb csodáknak, a legféltettebb titkoknak, a legaljasabb gaztetteknek. Tanulhatnánk töluk. Persze, tudom én, erre senkinek nincs ideje. Annyira elfoglalja a más életében számára beosztott szerepe, hogy a saját darabját már nincs is ideje próbálni. Semmi baj, majd mindent a maga idején, ugye?

Odacsoszogok az asztalhoz, és buszkén végignézem azt a tébolyt, ami az életem. Ures dobozok, papírok, pengetök...Mellette a Hangszereim...Gyönyöruek. Olyan gyönyöruek, hogy már-már idegennek hatnak. De nem azok. Bennuk az én lelkem van. Sötét, világos, emelkedett, lapos, mikor melyik. Tölem fuggetlenul változnak, de az enyémek. Én már birtoklom öket. Kellhet több?

Igen. Valaki, akit szerethetek, akit gyulölhetek, akivel élhetek, aki ellen vétkezhetek, akinek megbocsájthatok, akitöl feloldozást kapok. Aki emberré tesz. Egyedul csak egy meghasonlott képmás vagyok egy lelketlen vásznon. Önmagamat nem tudom lefesteni. Kifesteni igen, de ott még nem tartok...

Tombol a vihar, az esö kopog. Inkább csalódottan, mint duhösen. Csalódott, mert kutya sem figyel rá, mindenhonnan kizárják. Ezért bújik, szerintem, mindenkihez olyan szorosan, akit átölelhet végul.

Iszom egy pohár vizet, és lezuhanyzom. Az esö boldogságát ellopom magamnak. Öleljen szerelmesen a meleg víz, mossa le a hideget börömröl. Melengessen úgy, ahogy kinti édestestvére szeretné, csak természeténél fogva alkalmatlan rá. Talán nyáron...

 Az elmúlt sok napban történtekröl röviden:

-Alul öltözött, másnapos kollegina

-Bátyám zseniális uzlete

-A hónap végi nincspénzeméhenveszekelszívokegycigit dilemma

-Néhány aforizmának is beillö megnyilatkozás

 Az elmúlt sok napban történtekröl kicsit bövebben:

Történt egy hete köbö, hogy a szokásos hétfö reggeli kómában beszédultem a rothadó haltetemek, az erjedö disznófejek, és úgy enblock a háztartási szemét vidám tranformációját követö illatorgiájába, amikor a szokásostól eltéröen én voltam az elsö. Persze a fönökséget leszámítva, akik gyakorlati dolga reggel bejelentkezni, leuvölteni mindenki fejét a nap folyamán elkövetett hibákért, kivakkantani a tennivalót, inni 4 kávét, és felszívódni a következö kávészunetig, amikor is a szertartás ismétli önmagát. Szó, még félálomban leulök a gép elé, megnézni a híreket, idöjárást. Lassan szállingóznak be az emberek, mindenki arcára ráfagyva a párna melege.

Nem úgy Erna nevezetu hölgyemény. Lelkes munkaerö, aki, ha teheti, nem késik. Ám valami érthetetlen oknál fogva tehetetlenséggel áldotta meg a Sors, ezért, ha 2-10 perces csúszásokkal is, de idöre ott van. Mármint önmagához képest. Nem úgy ezen a szép hétföi reggelen. Ugyanis beelözte saját magát. Úgy ért be 45 perces késéssel, hogy tulajdonképpen még aludt. Nem tudtam rájönni, hogy mi a furcsa benne. A csapzott haj, az ures tekintet, vagy a teljességel kifejezéstelen, már-már rezignált arc. Röpke tétovázás után konstatáltam, biztosan nem, ugyanis ez az alap állapot. Max a haján igazít. Állítása szerint. De! Ami elsönek szembe ötlött, az az volt, h nincs rajta zokni. Ami csak azért kellemes, mert szép idö volt, már majdnem nyárias, ö meg tuszkolta magát a gumicsizmába. Mondom neki: "ember, egyutt fogunk enni, ezt nem teheted velem..." Ekkor (miután tisztáztuk a magyar nyelv kifejezö mivoltát, és áthelyeztuk midnkettönk számára érthetö tézisekké) döbbentem rá, mi az ami a szokásosnál is furcsább. Ez a lány pizsamában van! Cuki, csipkés (szigorúan babakék) hálóing, és egy kopottas, szebb idöket (kb Viktoriánus...) is megélt nadrágocskával. Nézek rá, szép lassan folyik szét arcomon a káröröm, és gúny oly édes masszája, és már épp szóra nyitnám a szám, amikor észre veszi magát, és amolyan kislányos hisztivel, vadul gesztikulálva elkezdte kifejteni az idö kontinuitásának azon kis szeletét, melyben realizálta hogy az említett állandó változó rendjén van, de a tér kicsit görbölt az opcionálishoz képest. Legalábbis a testbeszédéböl erre következtettem. (ha otthon leszek, kétszer is meggondolja az a delikvens, aki engem választana ektivitihez...) Persze magyarázott is valamit, a kedvemért angolul, csak elvonta a figyelmemet a jelenség koronája. Tudniillik volt a fulében egy lehetetlen zöld béka. Mondanom sem kell, hogy szigorúan fejjel lefelé. A következöt láttam: Egy csapzott lány pizsamában, cigivel a kezében hevesen gesztikulál, miközben egy guluszemu béka helyesel a fulében megértöen, mindezt egy elragadóan szép, és rothadó szeméttelep díszlete elött. Nem bírtam turtöztetni az addig csak életveszélyesen feszítö röhögögörcsöt, és engedve az életösztönnek, öszintén, de legalábbis semmiképpen sem tapintatosan kinevettem. Azóta már beszélunk...Utólag kiderult, h partizni volt a lelkem, és így sikerult elaludnia.

 Anyumék éppen nyaralásukat töltik a szangria, és inkvizíció fellegvárában, így hát, imádott bátyámmal egyutt, egyedul vagyunk, szeretet, törödés, és étel nélkul. Leginkább utóbbi hiánya érezhetö napról napra. (elöbbieket szuntelenul kapjuk) De hát, ha szukség van, akkor mese nincs, cselekedni kell. Leleményes bátyám olyan szerencsés helyzetben leledzik munkahelyén, hogy a köztudottan egészséges, és rostokban, valamint nyomelemekben gazdag gumicukrot " óccóé' " elszámoltathatja. Nem is volt rest, le is csapott a kihagyhatatlan lehetöségre, és a minap lelkesen örvendezett: "hallod, úgy vettem gumicukrot, mintha a holdon mérnék! Egy kilót leszámoltunk mindössze 250 dekának!" Pillanatra megállt mennem a nikotin, majd egy kellemes gomba alakú felhövel távozott a tudömböl, a következö megjegyzéssel: "nos, az két és fél kiló. Szabad tudnom, hogy melyik holdon mérted ezt?" Ekkor tudtam, h ez a kérdés a blogomra kerul, mint ahogy azt is, hogy attól a pillanattól kezdve én halott ember vagyok. Tanulság: a holdon a gramm mértéke tízszerese a valószínuségi egyutthatószor gyök alatt Lorenz-állandó nemlineáris hányados gumicukker-osztójának.

 Hónap vége van, jegyem van, cigim van, pénzem...az történetesen nincs. Ehhez több hozzáfuzni valóm nincs.

És végezetul néhány gyöngyszem a mindennapi kommunikációból:

Þorleifur (munkatársam): How many times have you never been on a ship?

Erna (munkatársam): Did you get disturbtion by Guðmar's sexual life? (utóbbi a nagyfönök, és 57 éves...)

Gulli (munkatársam): I'm going to do as a tree. I'm gonna leave.

Þorleifur: Þetta er international útlendingar súga tippir dag! (ez a nemzetközi kulföldiek-faszt-szopnak nap! válaszom: yeah, that's not gonna happen)

Egyelöre ennyi.

A legjobbakat Mindenkinek!

 Bátorkodom megemlékezni egy olyan elragadó személyröl, akit talán sosem ismertem. Egyutt dolgoztam vele 14 hónapig. Ö maga közel 10 éve volt a cég megbecsult tagja. Nem volt nap, mikor találkoztunk, hogy ne mosolygott volna rám, ne lett volna egy-két jó szava mindenkihez. Szakmájában elöl járt, ha élen nem is, mert hát az idö, és a napi változások a technikában kikezdik az embert. De ö derekasan helyt állt, csalódást soha nem okozott.

Mindig izgalmas perceket okozott, mikor megérkezvén a parkolóba, mintegy szertartásos óvatossággal, és teljesen lehetetlen ívben beállt egy autó, és fal közé, háromszor igazította, és még akkor sem tudott tisztességgel kiszállni, de a legkevésbé sem zavarta. Úgy volt rendjén. A gáz-telepen, aminek felugyelöje volt, lelkiismeretesen, és némi pánikkal a szemében vizsgálta a mutatókat, melyeket tulajdonképpen hibátlanul ismert, de mégis zavarták öt, mert olyan furcsán viselkednek. (a valóságban, csak a hömérséklet miatti nyomáskulönbség volt érzékelhetö.) 67. évében járva, egészségesen, és optimistán viselte az élet viszontagságait. Lekuzdötte a rákot, fekélyt. Minden nap bejárt, még akkor is, amikor hivatalosan nyaralnia kellett volna, és nyári szunetét töltötte. Pénteken mosolyogva váltunk el, és a szokásos kérdését sem felejtette el: Hvenær ætlarðu að byrja í skólanum? (mikor kezdessz az iskolában?) Megnyugtattam, h szeptemberben. Elégedett bólintással nyugtázta, és kiautózott az életemböl.

Szombat este, szívroham vitte el.

Elvesztettem egy kedves munkatársat, és izlandi segítöt, aki, ha nem is tudott róla, de mindig hitet, és kitartást adott ahhoz, h a nyelvet tanuljam, és ne csak angolul kommunikáljak.

Nyugodj Békében Ólafur Haraldsson.

Ég skal að sakna þig

 És tényleg. Hosszú hónapok óta nem a MadMax-féle napsutés sutögeti pecsenyéjét retinámon éjszaka címszóm alatt, hanem afféle kellemes kora esti derengés lengi körbe a kései órákat. Végre. Persze botorság lenne azt állítani, h éjszaka van, mert az óra mutatóján kívul semmi egyéb jel nem utal erre az -egyeseknek oly evidens- egyszeru hétköznapi jelenségre. Arra még várnom kell legkevesebb egy hónapot. Akkor újfent csillagfénybe borul lassan az élet. No, ha a méltóságos felhözet is úgy gondolja. Itt nagyon megállná a helyét a Maksa-híradóban ismertetett idöjárás-jelentés: "Kedves nézöink, holnap az égen egyetlen felhö lesz megfigyelhetö, mely az egész országot lefedi. A várható hömérséklet 36 fok körul alakul, melyböl 10 Reykjavíkban, 9 Akureyriben, 9 Egilstaðirban, a maradékon meg a kisebb telepulések osztoznak." Mert tényleg így van ez, itt Északon. No meg a szél. Tudni kell, h alapból méter/szekundumban adják meg, mert álagosan mindig fúj a szél, olyan 3 m/s-mal. Az az alap. A 20 m/s az egy kellemesebb szellönek felel meg, senki sem nagyon izgatja fel magát az eseten. (megjegyzem, az 72 km/h, és már izzasztja egy picit a katasztrófa védelmiseket otthon.) Itt az izgalom a 40-nél kezdödik, ami sajnos nem olyan ritka jelenség, és sajnos szezontól fuggetlen. Ha egyszer csak úgy gondolja magát a mindenható, h a sok dilettáns láttán felsóhajt, és történetesen erre eregeti ki a feszultséget, akkor bizony tud kellemetlen lenni az élet. Bár azért beszédes az is, h itt nagyon ritkán vannak autóra dölt fák miatti bejelentések, lévén az említett deviáns növényzet, hogy is mondjam, számottevöen elenyészö. A háztetöket sem sodorja le a szél, mert itt furcsamód megépítették a házakat. A tetöt tartó csavarokat is háromszor odacsavarozzák, biztos, ami biztos alapon. És biztos is.

Amikor kitört a vidámság (Eyjafjallajökull), a megolvadt gleccserjég játszi könnyedséggel sodort el egy közel egy km-es útszakaszt hidastul, mindenestul. Erre, gyanítom, számítottak, mert az otthon megszokott sápítozás, lobbizás, burokratázás, tenderezés helyett 5 nap alatt felépítették az egészet. Újra. Hibátlanul, teátrális közbeszerzési hercehurcák nélkul. Belátták, h ha nincs út, akkor kell. Nem akadékoskodtak: megcsinálták. Az a gyanúm, h lenne mit Magyarországnak tanulnia Izlandtól. Hisz nincsenek is oly messze egymástól. Az országos névsorban egymás mellett vannak, az elöhívó számok is egymás meleltt figyelnek (Izlandnak +35 4), és a nyelvikben is rengeteg olyan megoldás megtalálható, amit a magyarban is tetten lehet érni. Szóösszefuggések, mondat szerkezetek, összetett szavak. No meg a nacionalizmus. Nem, itt nem a leukémiás vízfejuek hörgése zeng a himnusz alatt, hanem nemes egyszeruséggel borzasztóan buszkék az identitásukra. Így nevelik öket. Semmi radikalizmus, semmi gyulölködés. Nemzeti érzés. Ez jó, biztonságot, és hivatkozási pontot ad nekik. Elvetve a siker magvait, ugyanis nem kell naponta azon gyötrödniuk, h jajj a nemzet pusztul, kizsákmányolnak...nem, ök, ha kell, egy emberként felmutatják középsö ujjukat, és kiálltják, h nyazsgem! Mindenki. Nem spekulatív kis csoportok sunnyogó tucatja. Itt nem az az elsö dolog, h azonnal valami ellenséget találni, és azt fikázni, értelmetlenul támadni, és romba dönteni mindent, ami hozzá kötödik. Áh...

Azt kell mondanom sötét van. Sötét az ország, ahol élni akarok. Persze, jó szokás szerint megint csak panaszkodom. De, ha egyszeruen láttam mást, akkor mégis mit írjak? Félek kicsit hazamenni. Idegen leszek. A beképzelt haver Izlandról, aki másfél év után tudja a tutit, és amit anno szeretett, már nem elég neki. Lehet. Igen, lehet, h ilyen leszek, de ez mit sem von le abból, hogy kibaszottul igazam van. Itt nem nyilatkozatokat kell kirakni, nem gárdákat kell vonultatni, nem fuvet kell legalizálni, nem a sajtót kell paranoid módon árgus szemekkel vizslatni. Szembe kellene nézni azzal, h ami ebben a kurva országban folyik, az egy vicc. Fáj látni azt, h becsuletes emberek rokkannak meg, és törnek össze a logikátlan demagógia miatt. Hogy kilátástalan már nem csak a holnap, de lassan a tegnap is.

Nem tudom. Azt sem nagyon, h miért írtam ezt le. Talán jól esik, talán csak puhatolózom. Talán semmi értelme nincs az egész eszmefuttatásnak. Vagy egyszeruen csak tévedek...

Meglátjuk. Most megyek aludni, mert holnap sok a dolgom, és azért remélem, h kialszom ezt a furcsa állapotot. 3 hét, és részese leszek egy darabig.

A legjobbakat Mindenkinek!

 Igen. Felvettek. Jelentem, most már (megint) föiskolás vagyok. Megkaptam az ELTE becses esemesét, h jelentkezzek be egy olyan oldalra, ahol valószínuleg tízezren nyomulnak, szal a szerver barátok közt is szarrá van terhelve. Szal nem sikerult még megtudnom, h mire is jó ez az oldal. Sebaj, a lényeg, h sikerult!

 Kicsit más: Ezerrel nekiláttam a zenék elökészítésének. Azaz most is javában zajlik a folyamat, csak egy kis szunetet tartok. Egyelöre 3 új felvétel lesz, és ha minden jól megy, akkor 4 további újra felvétel. A régiek, néhányaknak ismerös lehet, ugyanis szép emléku zenekarommal játszottuk is öket (Stoneminers, jútúbon van sajnos video...): Ulj le, Csak úgy, Intermezzo, Istenek volnánk. Utóbbi kettöt nem játszottuk, azaz az Intermezzot nem, az I.V.-t meg nem a stoneminers-szel. Ha holnapra sikerul valamit kieszközölnöm, feltétlenul jelzem, és elérhetövé teszem. De most, ha megbocsátást nyer szukszavúságom, akkor visszatérek, ugyanis közel háromnegyed év duhöngése akaródzik kitörni belölem. Végre, valami, újra alkotási vágy, és nem utolsósorban lehetöség...:)

Csók, és ölelés Mindenkinek!

 Véleményem szerint sokakakt megoszt Ákos (Akosh?) munkássága, és hozzáállása a világhoz. De én bevallom öszintén, hogy az Ikon nekem egy komoly irányvonal, ha másért nem, hát azért, mert a szövegei, azok nagyon odatalálnak. Na, nem, mintha olyan sokat hasaltam volna a betonon (önszántamból legalábbis, ugyanis anno az extrésport-féle szárnypróbálgatásaim közepette a gravitáció sokszor megviccelt), de a mai nap folyamán valami tényleg véget ért.

Nem olyan egyszeruen, mint szerettem volna, de zökkenömentesebben, mint vártam. Történt ugyanis, hogy szépemléku exemmel beszélve, sikerult nyugtázni kapcsolatunk szerelmi szálának végét. Részemröl, azért megpróbáltam, h nem, meg mégis, de hát ha enm megy, akkor ennyi volt, nincs tovább. Erröl eszembe jut egy kedves versem, ha nem bánjátok, megosztanám Veletek; címe: Szépség

Ki az? Ki kopog?
Az élettől kikopott vágyálom,
Hiúságra vetett áldásom.

Mi az? Mit akarsz?
Hogy mit akarok...? Jó kérdés...
Talán elejét veszi egy szóképzés:

Megrendíthetetlenül...
Mennydörög a föld tüzes hullámain,
Elemi ösztönt fojt a józan ész.
Vergődtök tovább, s új álmain
Vesződtök, vele, ki óvva néz.
Nevezzétek, nevessétek, véges a határ;
Ajtók, ablakok...teljes a hatás-
Épül-szépül, pusztul, fajul...
Gyengéden gyűlölitek, szeretjük gazul.

Képmás talán, egy korcsosult vázon
Mégis délceg a lelketlen vásznon.
Fogalom: "Esztétika". Igen, színes...
-Lila gőze sincs, kérem! Legyen szíves!
Abbahagyni ezt a komédiát!
Most nem önről szólunk, Önző!
-De hát...-sajnálom,
Nincs mit magyaráznom.
Ha rút, hát csúnya, ide nem kell,
Lesz helye másutt, hol hideg fejjel
Szemlélik igéző vonalait, életdús keblét;
s azt mondják rá: "Ez kérem, szépség!"
 

Valahogy így jártam én, most. Nem én kellek, de ez így is van jól. Talán most már elsuthetem azt a jól hangzó rap-rímet, h "én már csak úgy vagyok a legtöbb ex-szel, nem kell más csak haverság szex-szel!". Na persze nem, ennyire nem vagyok egyszeru, bár néha szertném. Szóval szép hazánk leányai, jelzem, szabad vagyok, de összetört. Sok a pénzem, és még több a hibám. Jelentkezni az ismert címre, jelige: "tönkreteszlek". Persze viccelek. Meglátjuk, h mire jutok most, h válaszokat kaptam egy sor nyitott kérdésre. Remélem zeneileg mindenképp megtérul, ugyanis valami támpont kell. Mindig is vallottam, h ha valami gebasz ér, akkor azt nézzem másodszorra (elsöre nyilván az jön le, h "húwazze, ez nem jó"), oké, de mit nyertem. Minden viszmajorban van nyereség.

És valóban, minden most kezdödik el. A mai nap folyamán tudom meg, h egyetemista vagyok-e vagy sem. Azaz, nem kérdéses, h fölvesznek, de az finanszírozási forma igenis számít. Nem mindegy, ugyanis, h most amit itt összeguberálok, azt otthon rezsi-pia-kurvák trióra költöm, vagy tandíjra. Bízom benne, h elöbbi állja meg a helyét. Én legalábbis örulnék, de nagyon. Abban már nem vagyok biztos, hogy emellett az iskola mellett is kitartok. T.i. szociológia az, amit választottam, mert érdekel az a dilettantizmus, amit az emberek társadalmi norma címszó alatt muvelnek. Szeretném, ha ezt a mechanizmust emgérteném, és esetleg egy kicsit javíthatnám. Majd meglátjuk. Ugyanis a Kommunikáció, és Médiatudomány nem fekudt nagyon, anno. Helyette kijöttem Izlandra. Nem cél ez most is, ugyanis innen mennék haza, azon maroknyi egzisztencia bearanyozására, akik még nem adták fel a reményt, amit belém vetettek. No meg, atanulni, és otthon élni. Az azért nem rossz.

 Szóval bízom benne, h kevesebb, mint 24 óra múlva örömmel, meg hírrel tudok szolgálni.

Addigis szép álmokat Mindenkinek!

 Ezt a szösszenetet még tavaly március 9-én játszottam fel egy félig spontán akció keretében. Akkor már izlandi pajtás voltam, és igencsak fogalmam nem volta jövöt illetöen. Azaz elképzelések voltak, pl. a munkám már körvonalazódott, és iskolába is jártam "að læra íslensku", de azért egy nappaliban gubbasztani és várni a csodát azért mégsem az igazi.

Ezért lehetett, hogy leginkább a múlt kísértéseit igyekeztem megregulázni, ami, többek között, a régi zenei ötletek gatyába rázásában nyilvánult meg. Így felvettem megint a No One With In-t, és persze, mint buszke apuka, mutogattam boldog-boldogtalannak, h savanyú is, száraz is, de az enyém bassza meg! Épp egy ilyen roham közepette kuldtem el Zsiga barátomnak, aki dobol...történetesen egy zenekarban játszottunk, melynek elemzésétöl eltekintenék...:D Szóval ezen szám kissé melankolikus, már-már chill out ízu, mint általában sok zeném, és ezt megelégelve közölte velem, h "ha még egy szomorú dalt írsz, kettérúgom a valagadat". Ez nagyon feldobott, ezért a jó öreg dac, és az anyádakkormostmáraztánmegmutatom receptorok vész-villogva jelezték: mese nincs, itt most bizonyítás lesz! Írtam neki, hogy akkor most vár 15 percet, és addigra valami fasza, pörgös cuccot fog kapni. Szkepticizmusát lenyelve agyalni kezdtem, h akkor mit is csináljak? Gyors, emelkedett hangulatú, majdhogynem pimasz zene kell ide, akkor nem kérdés, h a funky mellett maradok, afféle csilis allurrel (persze, mi mással...). Volt egy régi basszus-témám, még egy szépreményu, de kérész-életu zenekaromban dobtam be, ami egyszeru is, pörgös is, adja magát, és történetesen még el is tudom játszani. Jól lehet benne játszani a ritmusokkal, ami egy ilyen elképzelésnél sokat tud segíteni. No, akkor gyorsan, nosza rajta, fel is játszottam. Ez így jó is lesz, gondoltam, de mi a fenét játszak rá? Valamit összebíbeltem, a szokásos e moll-d dúr páros segedelmével,és a megszokottnak mondható ritmikámmal, lekevertem, és átkuldtem neki. Osztatlan sikert persze nem aratott, de nem is volt cél. Azt megmutattam neki, és persze magamnak is, h ha kell, és én is úgy érzem, akkor tudok játszani szokásomtól eltérö hangulatú, és tematikájú témákat is.

De másnap (9-én), gondoltam, azért csak rászánom magam, h valamit kezdjek ezzel, mert nagyon tetszett, és nem akartam befejezetlenul hagyni. Nos, ha be nem is fejeztem, de kidolgoztam annyira, h kis utánagondolással egy vállalható produktum legyen. (tudni kell rólam, h az összes dalom így készul, és az utánagondolás már valahogy sosem jön össze de azért arra mindig szánok idöt, h kitaláljak valami magyarázatot, ami igazolja, h ez tulajdonképpen így jó...)

Ami a Funky in your s-ben hallható, az egy erös paradigma-váltás az életemben. Elindultam azon az úton, amit anno kinéztem magamnak, csak nem tudtam rátérni. Sokat fejlödött a slap-technikám (és azóta még jobban megy, bár vannak hiányosságok), és a gitár pengetése is pontosabb, mint eddig volt. Ismétlem 2009-ben van a történet. Az egész hangzásra igyekeztem odafigyelni, többet babrálni a hangszíneket, és a beállításokat (vagyis elkezdtem ezeket is használni végre, mert addig ugyanis nem foglalkoztam veluk).

Viszont a szólózás még mindig nem az erösségem itt, de legalábbis ami a gyorsakat illeti. Valamikor jól eltalálom, de az esetek többségében nem túl komoly a dolog, és ez nagyon zavart. Nyilván az is benne volt, h nem hallottam a hangszínét a gitárnak, ami nem motivál. Olyan lehet ez, szerintem, mint gulyást fözni kóstolás nélkul. Ugyan jól néz ki, de csak a végén derul ki mennyire sótlan. Azóta igyekszem ezen is változtatni, sok gyakorlással, és nem utolsó sorban elöre való gondolkozással. Mert meg van annak is az elönye, h mindent felvétel közben találok ki, t.i. sokkal spontánabb, és véleményem szerint öszintébb is lesz a felvétel, de rengeteg bizonytalanság is lesz benne, ami nem minden témában állja meg a helyét. A Funky in..-ben legalábbis nem. Ezért is csak demo...:D Amint elkészult összeszedetten is, akkor néhány szó erejéig visszatérek rá.

 Ez lett volna a kísérleti posztom. Ha valaki eddig még kételkedett volna, akkor most írásba adtam, h mily hosszan tudok önelégulten, és elvakultan írni hulyeségekröl, de az a gyanúm, ha aki szeret, az nem ezért fog elhagyni. Kíváncsian várom Megtisztelö véleményeteket, és észrevételeiteket.

myspace.com/ektezero

Szép álmokat!

 De tényleg ám! Vagy én is ájdís hexaéder lettem, vagy csak, ahogy a fáma is szól, a kitartás meghozza gyumölcsét! Örömmel jelenthetem, az eddigi álmatlan éjszakák ezentúl monoton plafon-bámulássá avanzsálnak, ugyanis sikerult összeraknom a rendszeremet! Mármint a hangtechnikait...szinte látom magam elött, mikor ezen posztot olvassátok, nagyot csaptok az asztalra, és megkönnyebbulten sóhajtotok fel: "na végre, basszus, már ideje volt, eddig nem tudtam mit kezdeni magammal, de most, hála az egy hetes heroikus tusakodásnak, én is megpihenhetek..."

De cinizmust félretéve, ez tényleg jó hír, ugyanis Drunken Iguan™ álomhanggyár újra megnyitja zajosan rozsdás kapuit, és mindenféle ekletikusan kaotikus kohéziót, forradalmian lehengerlö kakofóniát, és zseniálisan végigvezetett melódiát gátlástalanul a világra szabadít! (hangzatos körulírások azon szegényes elképzelést takarják, miszerint 2 kategóriába sorolható a T. Hallgató: 1; bejön neki, és azért mennyivel jobb egy ilyen besorolású zenei trendhez tartozni, mintsem pl. a csontig lerágott "rokker"  2;nem tetszik neki, és ezért a negatív kritikáját, t.i. ez szar, betudom annak, h egyszruen csak nem érti a muvészetemet...;) )

Kezet a magasba, aki bepisilt az örömtöl!

Jól van na. Engedelmetekkel azért én örulök.:)

Fel is hívnám kedves figyelmeteket a myspace oldalamon található hangzóanyagokra. Ott van néhány elképzelés a fentebb vázolt ízlési ámokfutáshoz.

májszpész.com/ektezero

Nemsokára kommentáros poszt is elöáll, melyben egy adott dal történetét, keletkezési körulményeit, és világát igyekszem az én szemszögemböl bemutatni. Bízom benne, közmegelégedésre. Söt el is kezdem mindjárt, de addigis szép új hetet mindenkinek, ne felejtsuk, már csak 5 nap, és hétvége!

A legjobbakat!

 A minap épp azon gondolkodtam, h mi a legkomolyabb érvágás az ember mindennapjaiban...Alighanem az ingerszegénység. Amikor senki nem szólít meg, senki nem néz rád, még csak tudomást sem vesznek lényed valójáról, és csak afféle szukséges fuggelékként tekintenek rád. Persze ennek több oka is lehet. Van aki tudatosan keruli a figyelmet, és van akinek a természete az, ami egyenesen csapnivaló, és mint ilyen, mások számára kerulendö. De ettöl eltekintve biztosra veszem, h mindenkinek igénye van kapcsolatra, kommunikációra, akár csak egy érintésre is (és most nem a Blahán való "mennyi az idö, megcsaplak buzi!" témájú megnyilvánulásokra gondolok...).

Itt, Izlandon, azt vettem észre, h az emberek mosolyognak. Nem kényszeredetten, vélt, vagy valós alárendeltséguk beismerése végett, hanem polgári szeretetböl. Emberi szeretetböl. Számomra, aki a magyar metrón, és enblock tömegközlekedésnek nevezett tragikomédián szocializálódtam, egyenesen rémisztö, h ezek a hibbantak minden egyes alkalomkor vigyorognak, mint a vadalma. Oké, ez túlzás, de ha csak egy házam melletti házban lakóval találkozom, és köszönök neki, akkor nem szemlesutve mormol az orra alá valamit, és a lehetö leggyorsabb útvonalon távozik közös életunk apró szegmensének színpadáról, hanem szemembe nézve, mosolyogva visszaköszön. Ha autóban ulve átengedek egy gyalogost, akkor mosolyogva köszöni meg. És nincs abban semmi kényszeredettség, vagy hála (miszerint nem gázoltam halálra), csak spontán, természetesen. Itt valahogy turelmesebbek az emberek, higgadtabbak, és nem utolsó sorban tettrekészebbek. Ha maradok az elözö példámnál, és éppen megállok, h átengedjek egy idös nénit/babakocsis nöt/óvodás csoportot, ÉS mindeközben jönnek mögöttem, akkor nem az a reakció, h kormányt betol a motortérbe, félig kilógva uvölt, és fenyeget. Nem. Megáll, megvárja, míg átkelnek, ugyanis nem az én autómat tekinti potenciális kihívásnak, hanem az utat figyeli, és nem úgy tekint a vezetésre, mint önjelölt sumaher, aki csak azért is emgmutatja a világnak, mert amúgy a kutya se venné észre.

Itt mindenki tudja, hogy emebrek vagyunk, és mint ilyenek érzunk. Amit alap gesztusokkal ki is fejeznek. Nem irigyek, nem gyulölködnek, nem utálkoznak. Teszem hozzá, legalábbis ok nélkul.

Mondhatja erre a derék magyar, h de mert ök nem sínylödtek úgy a történelem viharában. Lófaszt. Nekik a norvégok, és dánok ultek a nyakukon évszázadokik, és zsigerelték ki öket. És mégis: megmaradt a buszkeséguk, az identitásuk, és az emberséguk.

Ezért arra buzdítanék mindenkit, aki csak teheti, mosolyogjon! Ne úgy, mint aki Bob Marley 2 havi adagját szívta el, de ha esetleg egy szemkontaktus szövödik a metron, buszon, akkor nem lekicsinylö félrenézéssel kezdjuk, hanem egy apró mosoly kíséretében térjunk ki a tekintet elöl, ha már muszáj. Én sokat játszottam azzal, h amikor valaki rámnézett, és elkaptam a tekintetét, akkor meg is fogtam. Nem néztem félre, de ö se. Jobban megismertem, mint azt ö szerette volna, de hamarabb elfelejtettem, mint várta. És mégis jobb kedvem lett. Nem egyedul utaztam egy tömött eszközön, hanem valakivel, akit ismertem. Sokkal jobb érzés.

Kívánom a legjobbakat!

:)

Lentebb említettem, h roppant kreatív leszek. Ez abban meg is nyilvánult, hogy kulönbözö módokat eszeltem ki a számítógépem rituális lekaszabolására, és az összes, az elmúlt 139 évben az elektromos áram szolgálatba állításától a számítógép kitalálásán át a digitális hangtechnika úttöröivel bezáróan olyan ember reinkarnációinak módszeres megdorgálásával, akik vették a bátorságot, és ki merték találni nekem, h a 21. század szerencsétlen ökrének (többekközött nekem) ezekkel a vívmányokkal kelljen opreálnom. Fejembe nem fér egyszeruen, h a megközelítöleg 60 év amerikanisztikai lájfsztájl-modell nevében hogyan képesek olyan eszközt áruba bocsájtani ami nem a jól megszokott plug n play elven muködik...? Oké, lehet engem fárasztani az analóg orgazmussal (Dezsö barátom zsibbasztott ezzel sokat), de én az ég világon mást sem szeretnék, mint, h megfogom azt a kurva gitárt, betolom a csilliárdos hangkártyámba (persze a kábelt, nem a gitárt...), megnyomom a buvös varázsgombot, ami megnyugtatóan piros, és meg is van az mászterpísz.

Lófaszt. Technikai hexaédereknek ajánlom figyelmébe a következö problémát:

Adott egy felvevö-program (otthonosabb, ha progit írok? muhaha). Ez még önmagában muködik, azt leszámítva, h a jel késése közel olyan, mintha legalábbis én mennék oda a hangfalhoz, és játszanám vissza magamnak. De ez nem baj, kezelhetö. DE! A vicc. Van a remekre szabott, kis hangkártyám, amit egyszeruen USB kábellel kell beszekszuálnom a gépbe. Muködik is, mint alapértelmezett hangkártya, szó stúdió minöségben hallgathatom a hibauzenetek népes kórusát, de amikor a saját szoftverét szeretném használni, akkor van bör a képén azt állítani (a gépnek, írásban, bezzeg ekkör nem sípol, és zajol olyan önelégulten), h szorri haver, de itt semmiféle divájsz nincs csatlakoztatva. Írja ezt úgy, h közben boldogan hallgatom a Balázs Palit a jútúbon...és még szól is, rohadjon meg...Igen, vidózom van. Tudom, szar, meg nem töltöttem le a 32.323 frissítést sem. Sokat kérek, ha annyi a vágyam, h ha használok használnék valamit, akkor az muködjön...?

Akkor ott van a kocsim. Igen ott. A nagybetus Jó Öreg Megbízható. Az egy egyéniség. Imádom. Megbízhatónak nevezem, emrt ismerem, és úgy komolyan még nem hagyott a szarban. Csak megviccel. Szerintem hallotta, h anno szerettem nagyon a pohár aljára nézni, és gondolta ö is kipróbálja ezt az áldatlan szokást. Ugyanis ha csak állni hagyom, akkor is issza a benzint, de mintha minimum a Dakart tolnám kétszer oda-vissza. Oké, ez túlzás, de azért gyanúsan fogy, mindig. Pedig nem folyik, nem lopják, nem csinálnak vele kulsöleg semmit. Sebaj, azért igyekszem a körmére nézni.

A másik imádni való szokása, h identitás zavaros. Meggyözödése, h ö egy vörösre festett kisrepulögép. Ugyanis nem ismerek más autót, aminek kifutópálya kell az elinduláshoz. Nem viccelek, ennek kell. Ugyanis az akkumulátor már inkább csak egy halom sav közé szórt muanyagforgács, és mint ilyen nem kifejezetten szuperál funkciójának megfelelöen. Így hát, ha egy napnál tovább áll, akkor azt megköszöni szépen, és nem indul. De ilyenkor cselesen nekifutok a dombon lefele, és akkor bumm...! Már megy is a lelkem. Imádom...:) Persze, nyilván ezek a dolgok elkerulhetöek lennének az említett termékek megvásárlásával, de úgy az életem is unalmas lenne. Unalmasabb...

Még néhány szót ejtenék a tévémröl. Kaptam kölcsönbe anyáméktól egy fasza laposképernyös széles televízíót. Klassz, éppen hogy befért a tévészekrénybe, ami azt illeti, kissebfajta eröszakot kellett tenni rajta, de így egy szép görbulettel a szekrényen neofuturisztikus formatervezésu lakom berendezése. Azt ugye írnom sem kell, h a távirányító már abban a percben halott volt, h eszembe jutott, h "hol is is van...?" Hát akkor nincs mese, marad a kézivezérlés a készulék elött. Egy fenét. Ez egy kisebb procedúra. Egyetlen gomb van a a tetején, ami muködik is. Azaz funkcióját illetöen. Az a bekapcsoló. A többi 6 (hangerö, csatorna, menu/av) az teljesen randomra, amit éppen hasznosnak vél. Általában csatornát vált. Tudni kell, h nincs sok adóm, csak a közszolgálati, egy vallási, néha a kereskedelmi (szobaantennát megszégyenítö minöségben), és még egy, amit nem tudok biztosan. Az is lehet, h valamelyik az elöbbiekböl...szó, így történt, h miközben próbáltam az egyik meccs alatt a hangeröt feljebb tornászni, a következö jelenetnek lehettem szem, és fultanúja:

Focista megindul, passzol, amit már Homer Simpson vett át, aki épp szaladt ki Moe bárjából, de neki már Jézus prédikátora osztotta az igét, amit a bíró egy harsány sípszóval honorált, ezért Lisa Simson csak saxofonozni akart, amire egy egész kultikus tömeg esett transzba (halleluja). Bedobás után Marge mondott valamit Lisának, de a hitgyulisek szent áhítata kisodorta a labdát a szögletvonalra, így Lisa nagyon figyelte anyukáját, akibe a prédikátor hangos AMEN rikoltása fojtotta a szót. Gondolom ezért alakult ki a tumultus a kapunál, mert sokan odagyultek, de még Homér is, de már megint csak Jézus nevét hallottam megdicsöulni az Úr által. Na itt adtam fel, és hagytam a hangeröt a picsába, mert ekkora káosz nekem ugyan nem kell egy nyamvadt focimeccsért...

Ilyen szerencsés vagyok a technikai vívmányokkal. Ezek után talán érthetö, h Edison, Bell, Neaumann, és a többiek nekem nem sok jót adtak. De tisztelem munkásságukat, és hálás vagyok, h ezt most ily egyszeruen leírhatom. Egyszeruen. Technikailag nem bonyolult, de a gyakorlatban...

A legjobbakat Mindenkinek!

 Jelentem: élek. Beteg vagyok, szó elözö kijelentésem valóságtartalma erösen megkérdöjelezhetö. Aki ismer, az tudja, milyen kiállhatatlan hisztis picsa tudok lenni, mikor beteg vagyok. De úgy igazából. Most is ez a helyzet. Szeretném hinni, h jelenlegi állapotom távolról sem áll összefuggésben a ténnyel, h kedves Barátaim (Katus, és Dezsö) szedték sátorfájukat, és  hazamentek. Magyarországra. Nyolc hónapot voltak itt. Sok minden történt velunk, veluk, velem, amíg itt voltak. Nevettunk sokat, szaladgáltunk lobogó hajjal a virágos mezön, szociális munkáskodtunk a rászorurlókért, és sokat hallgattuk Celine Diont.

Másrészröl meg megöltuk egymást. Többször is, de elmúlt. Most a gépen ulnek, és ha Allah is úgy utasított, akkor hazatérnek. Így minden szép. Öszintén, eddig is az volt. Csak furcsa na...Amióta hatalmas rezidenciámban lakom, nem volt egy éjszaka, h egyedul aludtam volna. Hát ezt most pótolom. Teljes szabadság mindentöl távol. Jó, anyám nem lakik messze, de minen játékban van csalás, nemde? Elkezdhetem az igazi agglegény-életet amolyan Salmon Jessie Parker stílusban. Persze nem aggatok magamra fuggönyt, ruha gyanánt, és az eredenöen irrítáló, hisztériarohamokkal (pajtik) sem fogok margarétát szurcsölgetni. De egyedul fogok élni, és nagyon kreatív leszek. Zene, videoblóg, hajvasalás, emócionaltiás. Vicc. Nem lesz semmi hajvasalás, és videóblog. Igaz, tervezem, h csinálok valami mozgóképet, de azt még nem tudom, hogyan. Zenéimhez óhajtok klippet gyártani. Meglátjuk. Sok a terv, az idö sem szorít, csak ne lennék így megfázva. Élni nincs kedvem...

 Alkalom adtán (a napokban) részletesen is beszámolok az elmúlt hetekröl, csak most megyek lefekszem sírni egy picit, hátha kifolyatom magam az orromon. Hátha.

Jobbulást Mindenkinek.

 A vonaton ultem 2008 kora tavaszán. Kint a napsutésben az ébredezö fák egy szemvillanás alatt el is múltak a tér dubörgésében. Szerelmesen összebújt az idö monoton kopogásával tcka-tcka. tcka-tcka. Gondolataim összefuggéstelenul (kezet fel, aki meglepödött!) cikázni kezdtek, mígnem kirajzolódott a káoszból egy ismerös vonás. Igézve néztél, és tudtam, csak álmodom. Mégis színt vallottam Neked.

 Nem tudom, hogy hallasz-e. Nem tudom, érdekel-e, mit, miért teszek. Nem tudom, volt-e oka, és célja annak, amit mondtunk egymásnak. Amit tettunk a másikért önmagunk ellenében. Esetleg ellen. De semmiképpen sem értunk. Kizárólag érted, és értem. Ezt nem értem.

Évek kellettek ahhoz, hogy megértsd azt, amit látok benned. Turelem. Nem volt. Odaadás. Nem volt. Megértés. Nem volt.

Szeretni nem elég. Rajongani, szenvedélyesen lobogni nem elég. Szeretem a vizet, mégsem élek a delfinekkel (meg az összes sós, nyúlós, nyálkás lénnyel, mely a vizi közeg velejárója). Szeretem a rántott húst, mégsem kockáztatom a skorbutot az egyoldalú táplálkozás (ugye, Norbi...?) kellemetlen intézményével.

Élni nem elég. Meghalni nem elég. Éjt nappallá várni nem elég. Semmi sem elég. Nincs elég. Ezért úgy gondolom elég volt. Hazudhatnék még, követelhetném az igazat. Nem lenne fair. Sosem volt. Sosem lesz. De ilyen az élet, nem? A pillanat igazságát átélni egy hazugság. Egy csalódás. Múlandó, és mint ilyen szomorú. Nincs igazság, úgy, mint ahogy nincs hazugság. Egy mosoly lehet boldog, és keseru. Egy könnycsepp ugyan úgy. Egy érintés lehet gyengéd, és kegyetlen. Keseruen gyöngéd, kegyetlenul boldog. Ezek volnánk mi? Vagy csak te a gyenge, én a keseru? Te a boldog, én a kegyetlen...?

Döccen a vonat, felriadok. Körbenézek. Ismerös házak vánszorognak a távolban, messze vagyok még. Visszahajtom fejem.

Messze vagyok. Messze vagyok. Túl messze kerultem magamtól. Töled. Attól, ami lehettem volna. Attól, ami vagyok. Talán még attól is, ami leszek. Innen minden más. Mint krónikás a dombtetön, a duhöngö csata közepette. Látom, mi történt, elöbb tudom, mint azt a  fronton éreznék, látom, mi fog történni, mégis képtelen vagyok hatást gyakorolni az eseményekre. Pedig mellettem a hadvezér. Ö is látja. Tanácsot kér tölem. Nem merek lépni. Az arcában látom az arcomat.

Egy kéz ráz meg inkább turelmetlenul, mint eröszakosan. "A jegyét, ha lenne szíves! Hohó, uram, maga túlment. Kérem szálljon le. Itt is vagyunk. Fél óra, és jön a retúr."

Rohanok. Menekulök elöre, mintsem megálljak, és felnézzek az égre. Vagy le a pokolba. Vagy csak elöre. Hátra nem szabad néznem. Neked sem. Elöre. És fel. Tovább.

Amit "Neked" mondtam...hazudtam. Érted volt. Ennyi volt.

A következö vonatot elértem, és visszamentem Pestre.

 Ezt tényleg nem értem. Oké. Volt egy szavazás. Oké, nyert egy párt, méghozzá olyan, melynek kommuniációja egy középsö csoportos ovodás kellöen meghökentö, és felettébb sikeres érvelési rendeszerének felel meg. Sikeres, ha a szulö nem elég tájékozott, illetve elszánt.

Ebben az esetben a anyuka/apuka a drága nép. A gyerek meg a fidesz. Pillanatnyilag az újszulött érkeztét afféle anakronisztikus módon, és bágyadt elégedettséggel figyeli a buszke szulök népes tábora. Ugyanis 8 évig úgy viselkedett, mint amit minden szulö elvár(hatna), azt mondta, amit hallani akartak, némi önállóságot sejtetö felhanggal. Persze az önállóság csak látszat, mert a demagógia egyszeru, de nagyszeru terén bármely sarkon találhatunk oly témakört, amelyet kicsit megforgatva, és átszínezve, valamint lesarkítva máris saját, és mégis kielégítö (értsd "megfelelö") köntösben tolhatunk át a másik oldal arcába. Akkor is, ha éppenséggel már volt ott is vagy tucatnyi. Nem baj...Lófaszt, persze, hogy baj. Kifutyulten nagy baj.

Minden Öszödön kezdödött. Véleményem szerint egy politikailag korrekt, határozott beszéddel, mely beismertette: Uraim, ezt elkúrtuk. És valóban. DE! Amit híresen nem szerettek hozzátenni, amit Fletó megtett, az az, hogy ezen talán ideje volna változtani. Nyilván sokak idejébe nem fért bele a 20 perces monoton szakadozás, amit Gy. F. beszéd címén muvel, de azért megérte volna. Ugyanis nem biztos, h hatalmas bun bevallani az igazságot. Hazudni kell. Ezért tartjuk a politikusokat. Ugyan azt csinálják, mint mi magunk. Mindenki hazudik. Mindenki! Az elsö öszinte embert az utcán vagy körberöhögnék, vagy azonnal felkoncolnák. De a politikust csak utóbbi érdem éri. Joggal. De ezután megvolt szeretett Orbán királyunk (dicsöség lengje körul ustökét...) magas labdája, amit hibátlanul le is utött. Ez ment is 3 évig. Gyurcsány így, MSZP úgy. Szar, monnyonle, nem jó, monnyonle, kivonulok, monnyonle, duzzogok, monnyonle. (Megjegyezném: most az a párt akar rendet tenni, amely anno jogerös hatállyal rendelkezö állami intézkedést szegett meg a bizonyos kordonnál, mellesleg a spórolás nevében munka nélkul vette fel nem elhanyagolandó fizetségét. Nemzeti ugy, h derék honatyáink nehogy éhen haljanak, ha már munka helyett a bufében eszi öket a fene.) Aztán valóra vált a mantra. Lemonnott. Na akkor most? Igen. MSZP tehetségét jellemzi az a szemrángás, és nyálfolyás, h akkor most mi. Nincs többé Nagy Testvér, nincs arc, ami a sumákolást, meg böszmékelést elfedje (ti.: eddig ö volt a képben, most enblock az egész kutyautö bagázs, a maga kocsonyaként remegö, de betonként kötött "képviselöi" cirkuszi társulatával egyetemben.) hát akkor most megmutatjuk, hogy Gy. nélkul is vagyunk valakik. Megmutatták, h senkik. Köszönjuk. Endlösungként bedobták Bajnait. Szép gesztusokat tett, megpróbálta, és nem lehet azt modnani, h elbukott. Mert nem. Még talpon nincs két vállra fektetve az Ország, amit elképzelt, azt (úgy, ahogy) végig is vitt. Ugyanis (állítása szerint) nem vezették politikai ambíciók. Csak a tuzöltás. Egy vesztésre álló meccs "kapusa", aki ha az álláson változtatni nem is, de egy döntetlent kihozott. A félidöig.

És most a jelen. A második félidö. Térfélcsere. A csapatból kiállítottak pár gáncsoskodót, így kellöen megcsappant a létszám. Narancs csapat meg teljes bedobással kezdett. Jó magyar szokáshoz híven az elsö perceket végigsprinteli, hogy a továbbiakban csak szuszogva csaholjon a bíró után. Legalábbis így áll a helyzet. (oké, nem vagyok nagy focirajongó, de tudtommal szeretett Királyunk az.)

Most, valami érthetetlen oknál fogva a T. Házat ellepték az archeológusok. Kis seprentjuikkel, és bököikkel módszeresen kúsznak-másznak-erölködnek, hogy valami csontozatot találjanak. Ha nincs, akkor meg szereznek. Kutya van körulöttuk böven, mint ahogy a maradék "bennszulöttek" is odavetett mócsingként hasznosíthatók (Wieszt, Hagyó). Igen, voltak visszásságok, és az ilyenekre sújtson bele a mennydörgös mennykö. Meg az isten nyila. Meg a munkásököl. Meg az International Transparency hágai Helszinki bizottsága. Meg egyszeruen az általuk kiszocializált trógerkedés általános lakossági hatása.

De könyörgöm...nöjunk már föl! Most azt hiszem nem a múltat kellene söprögetni, mert a hatásai, és okai kellöen nyilvánvalóak. Válság van. Nem csak itt, mindenhol, nem Magyarország az egyetlen áldozat. A jelennel kellene foglalkozni, de még inkább a jövövel. Ugyanis 4 évuk van, Uraim. Négy. És ezzel a vehemenciával nem lesz itt sem alkotmányozás, se jólét, se a beígért 20 éves paradigmaváltás. Ugyanis az átkos ballib valami szabadságot adott. Mindegy, h milyet, de legalább valamit. Szabadon választhattuk meg Sorsunk pokolba vezetö sztrádáját, mert abból vagy ezret is építettek, jó sok sávval. De a Semjének, és Kósák világa kicsit szurkébb. És ködösebb. És ami engem leginkább aggaszt, hogy markánsabb. Szabad országunkban mindenki azt teszi, amit szabad. Nem ismerös ez valahonnan...?

Mindegy, hiszitek, vagy sem, nem erröl akartam írni. Hanem a felelösségröl. És az ostobákról, mint olyanok. Megválasztok valakit, akiben látni vélem, h életem irányát kicsit jobb irányba tereli, ugyanis beláttam, h egyedul nem megy. Persze nem bízom meg benne, mert az ember nem hord mérges kígyót boaként a nyakában. De még csak úgy zsebben sem, azt hiszem. Szó, voltak azok, akik szavaztak. (én nem, ugyanis nem tartottam magam annyira fontosnak, h az egyértelmu állás ellenében egy liberális hozzáállást támogassak 3 ország mozgósításával. ugyanis Izlandon nincs magyar képviselet, csak osztrák, azok intézték volna itt nekem az urnálkodsát. így inkább nem eröltettem.[oké, meg le is késtem...:D]) És ezen állampolgártársak jövöjét hivatott képviselni az új "nemzeti" kormány. A többi nyilván afféle jöttment volt...(nyilván, de ez most nem kuruc.info) Nemzeti, mert a magyar érdekeket képviseli. Bármi áron. Kit érdekel, ha a Felvidéken élök esetleg jobban vennék, ha csak néhány hetet vártak volna ezzel a nagy összeborulással. Nem, durr bele, egy ígéret pipa. Elszámoltatás, bármi áron, elöszedjuk a triviálistól a legapróbb demertellopottegytollat-megloptaanépet ugyecskékig. Pipa. Nemzetunk gazdaságát megmenteni. FAILURE.

Egy Kósának hogyan lehet annyi esze, hogy a "nagy nemzeti összeomlás" szélén (amit erösen kétlek) olyan harangverést tartson, ami pillanatok alatt tönkrevágta az egész gazdasági szektort...? Jó, nem tönkre, de azért már látható a bitó, meg a keselyuk... ha ilyen agyatlan idióták fognak ugyvezetni, és nemzetet menteni, akkor nem tudom, h mire számítsunk.

 Még egy év eltelt. Vénebb, bölcsebb, kiállhatatlanabb lettem egy évvel. Csak azért furcsa, mert még az elözöt sem nagyon fogtam fel. (Az alkoholos befolyásoltság nem számít, ha mondom...) Sejtettem, h a nyakamba ugrik, de azt nem, hogy ilyen hamar. Ha már jönnie kell, akkor legalább szóljon, és engedje, hogy felkészuljek rá. Nem tette. Bár lehet, csak nem voltam kellöen kiélezve a jelekre.

Azzal kezdödött, hogy kaptam egy levelecskét egy kellöen kacifántos nevu (tehát nyilván nagyon fontos, és mint ilyen a kerulendö kategóriába sorolt) irodától. Egyelöre úgy áll a dolog, ha bármi ilyen levelet kapok, akkor csak fizetnem kell, mindegy, miért, de sokat. És persze fizet a hulyegyerek, mert azzal nem számol, hogy a helyi börtönökhöz várólista van. Na nem, mintha olyan vészes lenne a közbiztonság (a legtöbben garázdaság buntettének elkövetésének megalapozott gyanújával kerul be - magyarán részegen felrugott egy kukát, esetleg a havert), hanem mert egyszeruen kicsik a börtönök, és sok a bevándorló. És a bevándorló vándorol a paragrafusok között is, bóklászik a jogrend hézagaiban, és átjár a szabálysértésböl a bunözésig. Persze a helyiek is, de ök kevésbé feltunöen...

De a levél, igen. Szó kaptam másfél hónapja ezt a hangzatosan fogalmazott levelet, melyben közölték, h mekkora a nyugdíjalapom...

Jelenleg még a holnapom sem biztos, nem hogy nyugdíjra gondoljak! 67 évesen jogosult lehetnék megközelítöleg 8 000 Koronára, ami 13 800 HUF. Zsebpénz. Mert tényleg az. De legalább már biztosan nyomot hagyok a világban. De néhány aktában már benne leszek. Az azért karrier, nem?

Mindenesetre furcsa, hogy így elszaladt egy év, és még csak észre sem vettem. Millió dolog történt, és mégis semmi. Voltam hihetetlenul boldog, és magamba zuhanva. Voltam szukösen, és szabadosan. Voltam szerelmes, és igyekszem nem az lenni. Megkaptam mindent, és elvesztettem mindent. És vettem egy autót. Egy 1978-as sevi korvettet. Persze eladtam, és van helyette egy olcsóbb, de sokkal jobb.:D Ami azt illeti nekem jobban megfelel. A corvette-et majd legközelebb, addig marad a lehet-még-listán. Mert bármit lehet. Egy év alatt átéltem. És mégsem. Most tényleg derusen állok elébe ennek az évnek. A számok alapján, most minden kétszeres lesz, és nem lépek mindig vissza egyet. 21 voltam eddig, és a kettöböl egyet mindig elvesztettem, de most 22, azaz midnent megduplázok, amim van. többeközött átgondolom ez a numerisztikás hulyeséget, és ahogy lehet elfelejtem. Kétszer is.:D

Most kicsit fáradt vagyok, sokat ittam, és keveset aludtam. Mondhatnám minden úgy megy, mint eddig. De mégsem. Szóval értitek. Ha nem az sem baj, mert én sem. De majd fogom, és akkor okvetlenul kifejtem. Mert megtehetem, hogy összefuggéstelenul írok hulyeségeket. Lásd lentebb, elözö bejegyzéseket.:)

Köszönöm azoknak, akik megemlékeztek elmúlt ifjúságomról, és ne felejtsuk el: elsösorban anyánk napja ez, mert ö szult meg, és az ö vérét szívjuk x ideje. És munkaköri kötelességként ezt neki el is kell viselnie, mi több, még szeretnie is kell. Köszönet érte.

A legjobbakat!

 Amikor kijöttem Izlandra, elég sok kérdésem volt. Többekközött hol, milyen áron, milyen sört lehet venni. Bárcsak ne akartam volna tudni. Stoltur litill ungvarjalandiként ugyanis megszoktam, bármikor szeretnék egy finom kis sört (de akár nagyot is), akkor nincs más dolgom, mint lelényegulni a közértbe/sarki boltba/éjjelnappaliba, melyek egyike sincs messzebb 20 perc sétánál, és kényelmesen megveszem a zsebemben lapuló apróból. (Melynek elöfordulása egy érthetetlen matematikai egyenletet követ, tehát akármi történik, mindig lesz apród, de felfoghatatlanul eltunik, amikor igazán kellene. Például aluljáróban krisna/jehova/marx/fedélnélkuli kétes egzisztencia odalép hozzád a semmiböl, és naná, h csak 100-asok, meg 50-esek lesznek a kezedbe, amit azért annyira nem sorolnék az aprópénz kategóriába. Pláne nem a friss-új 200-as érmét. Bár dubörgö gazdaságunk lobogó máglyája jelzi, hogy valamit csak elnéztunk, lévén nem egy jól megtermett Hummerrel hágjuk a Himaláját, hanem afféle szerény, de hangos lavinát játszunk a Kárpátokban. De nyilván tévedek, és nem veszem be a "sokat használjuk, strapabíróbb kell" szöveget. Persze, h sokat használjuk, mert NINCS MÁS...De említett fémpénzeket se egyháznak, se ideológiának, se senkinek nem adom. Azaz adom, csak határokon belul.[még jó, h kulföldön vagyok:D] Viszont amikor igazán szuksége van rá az embernek, pl kávéra, már bedobta a 75-öt, kell még egy 5-ös, és naná, h nincs. De eltértem a tárgytól....igen, szoktam.)

Nem úgy ám!

Itt, kérem, az a rendszer járja, hogy 20 évesen (minimum) beballag az ember a likörboltba, és megveszi azt, amit józanul alkalmasnak lát. Persze, részegen már minden iható, alkalom adtán a házi pálesz mustárral, és boros tojáslikörrel. Szigorúan keverve, nem rázva. Szóval ezen -egyébként pompás- intézmény délután 6-ig méltóztatik nyitva tartani. Pénteken hatalmas hajrával egészen 7-ig. Szombaton még szintén 6-ig, de vasárnap már semmi. Semmi. Most nem az idult alkoholista beszél belölem (még, vagy már...?), de azért kérem. Az, hogy egy nyomorult sörhöz jussak, el kell mennem egy kulön boltba, és ott kell megvennem, az már túlzás. Az is, h a teszkó, és ósan, meg a kora, saját márkákat hajigál az ember arcába, mint elfogatható termék. Oké, a friss zsemle valóban jó. Délután 3-kor is...De azoknál a sör hutve van, és a kenyér, vaj, tévéújság, mittomén mit kell venni listát egy helyen teljesítem, oszt kész. Ez van. Itt (vínbúðin a becses neve) még sört se hutik. De legalább nagyon drága. Átszámítva 497 HUF. Az szerintem sok. Föleg egy darab sörért. Oké, hogy kárlzberg, oké, hogy finom. Bezzeg a XVII. századi angliában mást sem ittak csak sört. (máskulönben elviszi öket a kolera. ÉS?!) Most is szennyezett víz kell, h sörhöz jussak? Megjegyzem olcsón. Nem hiszem. {ég held það ekki - hogy tanuljunk is valamit:D}

Ez van. Drága ország ez, azt kell mondanom. És még csak meg sem említettem a szórakozó helyeket. Alapból 1300 HUF egy korsó sör. A többi otthoni arányokban emelkedik ehhez képest. Így talán érthetö, h nem szívesen ruccanok ki szombat esténként egy ereszdelahajam-ra. Nem dolgozom azért, h havi kétszer "jól érezzem magam", és még csak ne is emlékezzek rá...:)

Inkább otthon megiszogatom azt, amit összeszorított fogakkal két szisszenéssel (sssszia, kösssssz) beszerzek csilliárdokér. De azt már behutöm. És nagyon finom.

Egészségetekre!

P.s.:

Sör(kárlzberg): 498 HUF

Bor(olcsó perui/közepes olasz): 1892/ 2389 HUF

Whisky (dzsim bím):  9288 HUF

Opal (ihatatlan izlandi folyékony medvecukor, de odabasz): közel 8000 HUF

 A mai nap 2 kedves új munkatárssal hozott össze a Sors. Igazság szerint csak eggyel, Lindát ismerem tavalyról. Szegény valami érthetetlen oknál fogva elhatározta, h matematika és tudomány (!) tanár lesz. Állítása szerint szereti a gyerekeket, és foglalkozni óhajt veluk. Kár érte, kiváló ugynök volt... A másik leányzó Maria, ö már érdekesebb jelenség. Elsö körben nem hitte el (!), h Máténak hívnak. Ez kicsit rosszul érintette az önérzetem, ugyanis ilyen fiatalos öszinteséggel még nem vonták kérdésre az identitásomat, és úgy egészében a létezésem legegyszerubb zálogát (ti. a nevemet).

Hosszas (közel 3 perc, ami egy ilyen kérdés megtárgyalását tuzte ki célul, miszerint mi a nevem...) gyözködés után sikerult megértetnem a kedves delikvenssel, hogy igen, ez a nevem, és nem, nem angol név. Erre jött az, hogy ha nem angol, akkor miért Máté a nevem? Na erre nem igazán tudtam mit mondani. Elöször is, ha így hívnak, akkor kötelezöen brit állampolgárnak kell lennem? (Ezúton kérdezném, hogy a matti, az melyik angol név becézését jelöli?) Persze ezt hamar megbeszéltuk, hogy nem, én bizony "stoltur lítill ungvarjalandi" vagyok (buszke kis magyar). De ez sajnos nem oszlatta el azirányú kételyeit, miszerint az ok, és okozat köztem, és nevem között egyenes arányban állna. Egyátalán lenne a kettönek bármi köze egymáshoz. Az sem nagyon hatotta meg, amikor elmeséltem neki, h valószínuleg anyuka, és apuka álmodták meg közösen. Az azért egyértelmu volt számára is (ezt kétségbe vontam azért...), hogy ezen procedúrába érdembe nem tudtam részt venni, hacsak nem az igazán egyértelmu "leszarom" politikát veszem, amire alighanem képes lettem volna. Bár szuleim lelkesedését ismerve minden bizonnyal úgy vették volna, h javaslatuk hallatán magam alá fostam a boldogságtól, olyan nagyot alakítottak, és ezzel én is teljes mértékben egyetértek.

 Másodsorban elgondolkoztam, mennyien vannak, illetve nincsenek tisztában nevuk jelentésével...? És ha tisztában is vannak vele, jelent az bármit is? Nem az egyértelmuekre gondolok, mint például a Farkas, vagy a Virág. Ezekbe is lehet, persze magyarázni sok mindent. De például a Norbert Északi fényt jelent. Azt azért nem hiszem, hogy magával vonzaná ezen valóban elragadó jelenség aktivitássát. De azt sem nagyon, hogy ö maga szublimálna kis atomi részecskékké, meg fotonokká, csak azért, hogy kis mikrotestét a mágneses mezöhöz dörzsölvén látványos vizuális effektust hozzon létre.  De ha a jelenséget megpróbálom áttenni egy kicsit elvontabb megfogalmazásba, és felruházni jellemmel, akkor mondhatnánk, (maradva a példánmnál) a Norbert nevu emebreknek véletlenszeruen, fagyos éjszakákon, tiszta idöben, és lehetöseg szerint észak felé tendálva kellene megjelenniuk. Csak a nevuk miatt.

Zoltán. Állítólag a török nyelvböl jön, és szultánt jelent. Uralkodót. Történelmi tájékozottságom nem tart számot Zoltán keresztnevu "uralkodóról". Ismertségi körömben sem nagyon jellemzö a megalomániás ,despota hajlamokkal rendelkezö, vagy önjelölt népgyógyító bölcselkedökén aposztrofált Zoltán.

Ezek ellenére vannak, akik hisznek a nevek predestinációs erejében, de legalábbis Sorsot alakító befolyásukban. (Egyiptomban egy valamit is magára adó hadvezér a lábát ki nem tette a templomból addig, amíg módszeresen meg nem semmisítette a kis agyagtáblácskákra/köcsögbe [ez is kellöen dehonesztáló] helyezett papiruszra firkantott nevét. Mármint a gaz ellenét.)

 Bennem azért femerul a kérdés, nem csak motivátorként, afféle önigazoláskén muködik a dolog? Az ember szeret magyarázatokat találni, vagy ha azt nem is sikerul, hát gyárt magának, és annak nevében cselekszik. Ha valakinek a neve uralkodót, erös embert, szeretetre méltót jelent, tisztában is van ezzel, akkor nem lehet, hogy valahol -tudat alatt- ezért fog tenni? Vagy tényleg ez a sorsa, és ezek szerint fog/kell élni/e?

Máté: isten ajándéka...

A legjobbakat Mindenkinek!

P.s.: Az elözö/jelen bejegyzés hibáit hangulat adtán javítom, de most öszintén...nincs kedvem. :D

Ezek történtek a héten:
 

-Összevesztem lakótársaimmal, de jóformán meg is beszéltuk, mégsem lakom már/még veluk.

-Beköszöntött a nyár itt is, bár néha még huncutkodik az idö.*

-Új számok szuletnek, és vesznek hullámsírba, de azért igyekszem.

-Megunnepeltuk az Úr Jézus mennybemenetelét.

 Szóval egyes pont. Tudni kell, h albérletben laktam, azaz lakom is. De mégsem ott, ahol eddig. Oké, anyámnál dekkolok, de szigorúan átmeneti jelleggel. Történt ugyanis, h fél éve 2 halálra vált polgártárs úgy határozott: felkerekednek, és dacolva az elemekkel Izland kietlen pusztáit meghágva szerencsét próbálnak. Legyenek mondjuk...Dezsö, és Katus. Igen, egy szép szál szerelmes pár. Mit ad ég (holmi barátságra való hivatkozással) felkerestek, h segétkezzem ezen pompásnak ígérkezö vállalkozás alappilléreinek megszilárdítását - történetesen szállás, munka, miegyebek. Mondom, persze, örultem is, vékre nem fagyott fajankók vesznek körul, lesz néhány vérbeli pesti is a szomszédban. Ha ott nem is, de a lakásba el is fértunk. Megjegyzem 35 négyzetméter.egy szobakonyha, és egy szebb idöket megélt, beépített szaunafunkciós, furdö -, és párologtató helység. Ugyanis a tulaj volt oly kreatív, és a legolcsóbb fenyödeszkákat szögelte a vasbetonba bárminemu lakkozást mellözve. El lehet képzelni, milyen ökoszisztéma éli kis világát a fal, és a deszka között. Ami azt illeti annyira már nem kicsi, ugyanis határozott a gyanúm, h egy figyelmetlenebb pillanatban a penész derék katonái okkupálják a "nappalit" is, lévén, h a falon igen tekintélyes átjárót rágnak maguknak.

Szóval ezt tudtam adni, mint szállás. Ekkor voltunk 4-en. Ök ketten (Dezsö, és Katus), szebb idöket megélt exem, és jómagam. Na meg az ilyen helyzetek kihagyhatatlan kelléke: A macska. Romulusz...Isten nyugosztalja, no nem mintha bármi baja lenne (tudtommal), de a ciklon vitte öt is (jogsija nincs, ezért a kocsi maradt, a lakást meg csak nem bontotta szét...:D). No ez így még ment is ideig-óráig, de befutott egy másik szekció, akik kedves bátyám jóvoltából szálltak közénk. Jobb alternatíva híán ök is hozzám kerultek. 6 ember harmincöt négyzetmeteren. Az fejenként 5,83 négyzetméter. Teljességel felesleges adat. De a lényeg, h ebböl 3 nö volt. Nö = téboly. Téboly a köbön. 2 kipécézte a 3-at, aki meg a macskát utálta, de azért alkalmi szövetségre lépett a másikkal, h az elsö alá rúgjon, h utána ö kapjon a másiktól az elsö miatt/által/következtében vélt sérelmek végett...

Sebaj, ex lassan lelépett, az is megérne egy misét, majd talán legközelebb. De legalább vitte a macskát, így az a feszkó is megszunt. Isten nyugosztalja. Szóval az már csak öt. Eközben bátyám féle krú elhatározza, h itt sziklán, és agyvérzésen kívul más nincs, ezért tovább állnak, Erzsi a Kettö kis vidám birodalmában, így február elsejétöl afféle normalizált helyzet állt elö. Vagy mégsem? Összezárva 3 kellöen kulönbözö ember, úgy, h a kósza fing sem csusszanhat el a diszkréciós ráta alatt, az kellöen nyomasztó. Számítani lehetett arra, h ebböl bizony háború lesz. Lett is. Jelentéktelen kis apróságok nyertek hatalmas teátrális kohéziót, amit közel Arany Málna - esélyes produkciók követtek, hisztéria, duhöngés, sértödés, ami kell. Szóval az egyik kirívóan eragadó elöadás után úgy gondoltam, elég ebböl, és visszaszállok a családi fészek ájtatos meghittségébe. Azóta mondhatni békesség honol, bár nem állítanám, h egyszeru futam volt, de szerencsére siekrult a távolság, és turelem édes szimbiózisával nyugalmat teremteni. Hogy mi lesz, azt majd a jövö megsúgja, ha itt az ideje.

(Fentebb sorolt események a teljesség igénye nélkul kerultek említésre, a részletek majd alkalomadtán kerulnek napvilágra.)

Az idöjárásról: *"ha nem tetszik az idö, csak várj 5 percet" tartja az izlandi közmondás.

Marhaság! mondtam én, olyan márpedig nincs, h annyira drasztikusan változzon az idö. Oké, esik, eláll, kicsit kisut a nap, oszt megint esik. Az nem lehet olyan durva, otthon sem kulönb. Lófaszt. Egy nap alatt megéltem egy évet. Nem viccelek, szakadó hóesében mentem be dolgozni. Mondom klassz. Március közepén mi más lenne itt, Északon? Például szikrázó napsutés. Havazás után, 70 Km/h-ás széllel. Oké, akkor legalább nem lesz esö. Mire ezt kimondtam, már szakadt is. Pompás, akkor szépen felvettem az esökabátot, h akkor most nekivágok a napnak, amikor is kilépek az ajtón, és nem látok semmit. Semmit. Köd. Remek. Akkor azért megyek, mert dolog van, fönökség meg a fejemet veszi, ha tétlenkedni lát, elindulok, mire megérkezem a közel 300 méterre lévö töltéshez/árokhoz (honnan nézzuk) már rám olvad a kabát, sut a nap, semmi szél. Akkor leveszem, ásni csak jobb, ha nem gyullad ki az ember. Két lapát között nyakamba a sarki hideg a maga havas mindenével. Itt feladtam.lefekudtem a sárba, és zokogtam. De alighanem megszántak az égieg, ugyanis a nap hátralévö részében (reggel nyolckor kezdtem, fél kilenckor adtam fel) elfogatható borongós-szellös-szitálós-hószállingózós-napocskás idö volt. De mára már a havat nem számítom, az elenyészö, a nap sut túlnyomórészt. Persze egész addig, amíg nem. Ellenben szépen lebarnul az ember. Mire nem jó, ha egy ózonlyuk alatt dolgoskodik. Még, h a globális felmelegedés olyan rossz. Bagatell...:D

Zene: szívem csucske. Vettem csilliárdokért egy fasza ájdúforjú hangkártyát, gondolván, h megkönnyíti a felvételeket. Nyilván. Ha a vindóz is így gondolja. De köztudottan a vindóz alapját a tökéletes plebs algoritmusára konfigurálták, ezért fentebb említett parancssort (ti. gondolás) soha nem fog teljesíteni. Bíztam benne, h kivételt tesz velem, de nem. Megjegyzem, én az az ember vagyok, aki egy egyszeru gombnyomással kiégeti a létezö összes relét. leginkább a kedves "szakértöket". Bár hozzám képest egy aranyhal is igazi billgéc. Sebaj. Szó, így szukös lehetöségeimhez képest igyekszem, és amint siekrul alkalmas embert találnom (Dezsö ugyanis mindig fáradt), aki lesz oly jó, hogy segédkezik, akkor májszpészre megy fel. Addig, ha valaki szeretne illúziókat rombolni, elöbb említett közösségi szájt.com per ektezero. Igen. Bizonyám.

Az Úr Jézus. Derék pajtás, jó ugyért hunyt el, reszpekt néki. De leginkább azért, mert nélkule a gonosz kapitalizmus kegyetlen ellenségének nem lenne táptalaja. Igen, az unnep, és vásárnapokra gondolok. Hála néki, volt szerencsém udvözulni, és csutörtökön nem a szeméttelepen rohadni. Ámen.

  Elöfordul, hogy döntések elé kerulunk. Elöfordul, hogy választanunk kell. Elöfordul, hogy helyesen döntunk, csakhogy a jelen ezt nem érezteti. A jövöre meg kinek van ideje ebben a tébolyult szédulésben duhöngö világnak...? Én döntöttem, választottam, és helyesnek érzem. Mégis csalódást érzek.

  Lehet, ildomosabb lenne az elejéröl kezdeni, hogy ki vagyok, miröl írok, és miért hiányoznak ékezetek. Nos, egy "egyszeru, buta zenész" volnék, akinek minden vágya a szabadság, és fuggetlenség volt. Megkaptam. Hirtelen jött, túl nagy volt. Olyasmi, mint amikor az ember nyer a lottón. Tudja, h mit kezdene azzal a (jó esetben) rengeteg pénzzel, de mikor megkapja megszállja egy furcsa szellem, és elveszi a racionalitását. Aztán idövel, mire felfogja a hatalmát vagy idejét múlttá válik, vagy értelmét veszti, és ebbe belesavanyodik, mondhatni feladja. Fel is adtam, el is vesztegettem...

És nyertem.

Izlandon élek közel egy éve. Pompás, mondhatnánk, és mondjuk is. Öszintén semmit nem jelent számomra a gazdasági helyzet, az aktuálpolitika, a lehetöségek drasztikus beszukultsége. (ez persze nem teljesen igaz, de ezt majd talán késöbb.) Itt belekóstolhattam abba, amiröl Otthon (Magyarországon) fogalmam sem volt, és alighanem -komolyabb ambíciók híán- esélyem is elenyészö lett volna. Van mit csinálnom, van amiért felkelek, és van...így a legegyszerubb: van. Otthon is volt, csak az nem adta meg a lehetöséget a napok konstans fuggvényének silány, de megnyugtató látványát. Itt legalább tendál valamerre a dolog.

Szerény bejegyzésem csak a kezdete annak, ami már régóta zajlik körulöttem-bennem, és  ezen kis szeletkéket ezáltal közszemlére bocsátom.

Idövel tisztázom, hogy ki, mi, és miért vagyok.

Valószínuleg nem leszek mindig ilyen modoros, de a kezdeti megszeppenés még böven rajtam ul.

Szép estét mindenkinek!